Az emlékezőművész

Kivételes képességeire már gyermekkorában felfigyeltek, és nagyon szép jövőt jósoltak neki. Egyszeri olvasás után fújta a szorzótáblát, betéve tudta a történelmi évszámokat, fejben vezette a saját naplóját.

Karrierje mindezek ellenére nehezen indult, sorra elbukott az egyetemi felvételi vizsgákon. A szerencsétlen ugyanis nem csupán a tananyagra emlékezett, hanem annak ellentmondásaira, sőt, még azokra a forrásokra is, ahonnan ezeket a tudományos állításokat kimásolták.

A biológiavizsgán például felmondta a tankönyvet, aztán megjegyezte, hogy hülyeség az egész, mert az elméletek legtöbbjét már megcáfolták a legújabb kutatások. Nem tudhatta szegény, hogy a vizsgáztató azonos a tankönyv szerzőjével. Mint ahogy később könnyűnek találtatott a történelemvizsgán is, mert ama véleményének adott hangot, hogy az iskolában tanultak zöme szemenszedett hazugság. Ám ennek felismerése abban az időben még főbenjáró bűnnek számított.

Így aztán, mivel az egyetemre nem vették fel, hol itt, hol ott dolgozott. E munkahelyekről korántsem mindig a saját jószántából kellett távoznia, bravúros emlékezőtehetsége ugyanis sokszor hozta kellemetlen helyzetbe. Ő volt az egyetlen, aki mindig emlékezett arra, hogy mennyi fizetésemelést ígértek a dolgozóknak, mennyi volt a vállalat vesztesége, és eközben mennyi jutalmat vett fel a vezetőség. Mivel információit szerette megosztani embertársaival, hamar az utcán találta magát.

Aztán változtak az idők, és úgy gondolta, most végre újrakezdhet mindent. Hogy jobban átlássa az eléggé kaotikus helyzetet, rendszeres újságolvasóvá vált. Hamarosan azt a következtetést vonta le, hogy a szerzők és nyilatkozók nagy része krónikus emlékezetkiesésben szenved, s kutya kötelességének érezte, hogy nyilvánosan igazítsa helyre  a tévedéseket. Amikor az egyik lapban X. író arról beszélt, hogy az előző rendszerben mennyit üldözték az állhatatos ellenzékisége miatt, ő egy olvasói levélben szó szerint idézte annak húsz évvel korábban megjelent, a hatalomhoz írt hozsannáját.

Egyre gyakrabban jelentek meg az írásai. Hol arra hívta fel a figyelmet, hogy az örökifjú művésznő születési dátuma tíz évvel korábbra teendő, hol arra, hogy az egyik állami vállalat rendkívül demokratikusan kinevezett igazgatója – persze, teljesen véletlenül --, sógora az illetékes miniszternek, hol meg azt tette szóvá, hogy a frissiben megbízott tévéelnöknek nem hogy diplomája, de még tévéje sincs.

Társadalmi aktivitására és kiváló képességeire hamarosan felfigyelt az egyik párt is, ő meg beadta a derekát: ennek támogatásával indult a választásokon. Ment is minden, minta karikacsapás. A közvélemény-kutatók szerint népszerűségi indexe hamarosan meghaladta a kilencven százalékot.

Ekkor azonban beütött a krach. Azt még csak elnézték neki, mikor egy kampánygyűlésen kifejtette, hogy pártjának gazdasági programja teljességgel megalapozatlan, ám ő azt is kijelentette, hogy a párt elnöke alkalmatlan a vezetésre, mert emlékezete szerint korábban három termelőszövetkezetet és két vállalatot tett tönkre. No, ekkor tették lapátra.

Az emlékezőművész a továbbiakban teljesen elvesztette a talajt a lába alól, mostanában kéregetésből tartja fenn magát. Azt mondják, két évre visszamenőleg el tudja sorolni, hogy ki mennyit dobott a kalapjába.