2011. február 6., vasárnap

Találkozásom Józsikával

Magas, vállas, de eléggé elhanyagolt külsejű fiatalember köszönt rám a minap.
-- Jó napot, tanár bácsi! – szólt mosolyogva. – Ugye, nem tetszik megismerni? Én vagyok, Józsi.
Tényleg nem ismertem meg, még így sem. De úgy tettem, mintha. Elvégre, ezt várta tőlem.
-- Mit csinálsz mostanában? – kérdeztem tőle.
-- Hát, semmit, munkanélküli vagyok – válaszolta meglepő önérzettel.
-- És eddig, korábban? – próbálok belekapaszkodni valamibe.
-- Eddig se. Én még nem dolgoztam semmit – mondja, s közben azt fürkészi, hogy most kötekedni akarok vele, vagy csupán érdeklődöm.
Jobban végigmérem, hátha találok rajta valami ismertetőjegyet, mely felidézheti bennem gyermeki önmagát. Lehet vagy harmincéves, talán több is.
-- Család van? – kérdezem.
-- Van, egy fiam, meg egy lányom.
-- És miből éltek? – teszem fel a kérdést, amit legszívesebben visszaszívnék, mert talán megsértődik.
-- Hol ebből, hol abból – válaszolja egykedvűen, a legnagyobb természetességgel.
Ekkor a cipőjére téved a tekintetem. Erre a szakadt, félrecsámpált tákolmányra, melynek madzag a fűzője. És ekkor rádöbbenek, hogy kivel is van dolgom. Mert egy ilyen cipőt nem lehet elfelejteni.
Boldogult általános iskolai tanár koromban tanítottam Józsikát. Rengeteget hiányzott, s amikor kérdőre vontuk, azt válaszolta, csak egy cipő van otthon, melyet az apjával közösen hordanak. Így aztán, amikor az nincs otthon, ő nem jön iskolába. Tény, hogy a cipője legalább három számmal volt nagyobb, és madzaggal kötötték meg.
Mint lelkes, ifjú pedagógus, felmérést végeztem az osztályban „Mi leszek, ha nagy leszek?” címmel. Volt, aki egész kis fogalmazást írt gyermekkori álmairól, az ő papírlapján viszont egyetlen szó szerepelt: „Munkanélküli”.
-- Mért akarsz te munkanélküli lenni? – kérdeztem akkor meglepetten.
-- Apám is munkanélküli, már évek óta. Na és aztán? Legalább nem parancsol neki senki.
És most itt állunk húsz év elteltével, egymással szemben.
-- Na, én megyek, tanár bácsi – rázza meg a kezemet.
Hosszasan nézek utána. Jó ideje nem találkoztam olyan emberrel, aki megvalósította a gyermekkori álmait.