2011. február 14., hétfő

Kis szovjet pornográfia

Gyermek-és ifjúkoromat Kárpátalján éltem meg, a hatalmas és rettenthetetlen Szovjetunió kötelékében. Sajátságos egy világ volt ez, melyet a mai fiatalok már egyáltalán nem értenek, sőt, azok az idősebbek sem, akik kimaradtak belőle. Ám az biztos, hogy mint minden elnyomó rendszer, ez is számtalan túlélési fortélyra tanította meg polgárait.
Magyar szakos egyetemista Ungváron voltam. A kollégiumban gondosan vigyáztak arra, hogy a magyarok ne tudjanak elkülönülni, azaz nem lehetett olyan szoba, ahol csak magyarok laktak. Ezt nekünk némi csereberével sikerült olykor kijátszani.
A kollégium gondnoka egy terebélyes, középkorú orosz asszonyság volt, aki ki nem állhatta a magyarokat. Talán valami gond lehetett a magánéletével, mert a szerelmeseket ennél is jobban utálta. A magyarok és a szerelmesek szobáiban aztán rendszeresen tartott rajtaütésszerű ellenőrzéseket, és mindig talált valami főbenjáró szabálytalanságot.
Egyszer épp egyedül voltam otthon, amikor hozzánk is berontott.
-- Mi ez a pornográfia? – kérdezte számon kérően, miközben a falat bámulta.
Előbb azt hittem, hogy valaki egy nyálcsorgatóan esztétikusan öltözött hölgy képét ragasztotta ki, mindnyájunk gyönyörűségére, de semmi ilyet nem láttam. Ám a cimborám ágya fölött a falra ragasztva ott díszelgett egy poszteren a magyar labdarúgó-válogatott, teljes harci díszben, azaz címeres mezben, felsorakozva a gyepen, ahogy illik. Merthogy nekünk a magyar válogatott volt „a” válogatott. No, ezt bámulta a hölgy merev tekintettel.
-- Mi ez a pornográfia!? – csattant fel újra, most már keményebben a kérdés.
-- Hiszen ez csak egy futballcsapat – próbáltam szabadkozni, s egyben visszarántani őt a pornográfia bűzös mocsarából.
-- No, igen, de gatyában vannak! És a combjuk is kilátszik! – torkolt le ellentmondást nem tűrően. – Holnapra szedjék le, különben saját kezemmel tépem szét az egészet.
Délután hazaért a cimborám, és szomorúan tájékoztattam, hogy a képet le kell venni a falról. Idősebb volt nálam, kiszolgált katona, sokat látott, ismerte a rendszer működését. Egyáltalán nem ijedt meg.
-- Márpedig abból nem lesz semmi – mondta meggyőződéssel, sarkon fordult, és visszament a városba.
Kisvártatva visszatért, kezében egy kis kartondobozzal, amit én egy pakli kártyának néztem. Mégsem az volt, hanem fotók. Méghozzá a Szovjetunó Kommunista Pártja Központi Bizottsága tagjainak arcképei. Fillérekért lehetett annak idején kapni, mégsem vette senki. Csak ő. Nos, ezekkel az arcképekkel ragasztotta körbe a posztert. Meglehetősen groteszk látványt nyújtott, ahogy az öreg kommunisták felsorakoztak a válogatott őrzésére.
Másnap reggel még ágyban voltunk, amikor dörömböltek az ajtónkon, és a terebélyes asszonyság beviharzott. Közben azt kiabálta, hogy márpedig ő most már véget vet a pornográfiának, itt helyben eltávolítja a falról a képet.
A cimborám nagy álmosan felült az ágyon.
-- Ön nem ért egyet pártunk politikájával? – kérdezte a hölgytől két pislogás között, halálos nyugalommal.
-- Mit beszél? – kérdezte az ijedten.
-- Ön le akarja tépni a falról a mi szeretett vezetőink arcképét! Ez politikai ügy! Természetesen, joga van hozzá, hiszen ön a gondnok, de vállalnia kell a politikai következményeket! – hangzott a válasz.
A nő elsápadt, és kirohant a nyitott ajtón át. A mi szobánkat többé sohasem ellenőrizték.