2011. február 21., hétfő

Parlagfüvet a szomszédnak!

Miért, miért nem, Bezerédit valahogy nagyon nem szerette a szomszédasszony. Már akkor bizalmatlanul méregette, amikor az megvette a kis faluszéli házat és beköltözött. Beszélték, hogy ő akarta megkaparintani a lányának, csak nem volt elég pénze, de ki tudja, van-e alapja a pletykának.
Mindenesetre tény, hogy szálka volt a szemében az új szomszéd, minden alkalmat megragadott, hogy megszólja. Márpedig alkalma volt bőven, mert Örzse néni erősen unatkozott. Ilyenkor aztán kiült a kapu elé a kispadra, s ahogy hallgatóságra talált, azon nyomban kifejtette a Bezerédiről vallott nézeteit.
Előbb csak az öltözékét bírálta meg, mondván, miféle ember az, aki állandóan kopott farmerben lófrál. Aztán a kocsiját pécézte ki, mert az öreg Trabant ugyancsak füstölt, s rendszeresen felmondta a szolgálatot. Később azt nehezményezte, hogy túl hangosan ugat a szomszéd kutyája, amiből levonta a kézenfekvő következtetést: azt a szegény állatot éheztetik.
Ám a bírálat leggyakoribb tárgya mégis a kert volt. A kert, amit Örzse néni világ életében szent dolognak tekintett. Mert az ő portáját, azt meg lehetett nézni. Még ki sem látszott a rög alól a fűszál, ő már gyomlált. Az udvaron pedig reggel és este rendszeresen szemlét tartott, vajh nem ütötte-e fel valahol a fejét egy cérnányi gaz. Persze, tehette, hiszen ideje volt bőven. Meg aztán, a kert és az udvar is akkora volt, hogy egy sportosabb uszkár kétszerire átugrotta volna.
Szó mi szó, a szomszéd korántsem dicsekedhetett ilyen rendezett portával. Igaz, ideje sem nagyon volt a kert babusgatására, ő is, a felesége is dolgozott látástól vakulásig: szerettek volna építkezni. De Örzse nénit az ilyen mellékkörülmények egyáltalán nem érdekelték, számára csak az eredmény, a végső esztétikum volt a fontos.
Szinte kéjes örömmel vezette végig az ismerősöket a kerítés mentén, s mutatta meg a szomszéd telkén az általa felfedezett, aprólékosan lajstromba vett gyomokat. A veteményest mindig a végére hagyta, mint csattanót. Az ágyásokban felbukkanó minden egyes fűszálat az emberi tisztesség megcsúfolásának tekintette, s levonta a konzekvenciát: nem fog itt teremni semmi.
Bármennyire is elfoglalt volt Bezerédi, előbb-utóbb fülébe jutott az áskálódás híre. Eleinte megpróbált a szomszédasszony kegyeibe férkőzni. A vasárnapi süteményből át-átvitt egy kis kóstolót, felajánlotta, hogy felaprítja a téli tüzelőt. Ám Örzse nénit nem lehetett lekenyerezni, egyszerűen nem volt hajlandó változtatni a meggyőződésén.
Eljött az ősz, s Örzse néni offenzívát indított az amúgy sem nagyon létező kerti gyomok ellen, mondván, így nem hullatják el a magvakat, az ő telke tavasszal is olyan lesz, mint a patyolat. Közben pedig fűhöz-fához szaladgált a panaszával, mely szerint a szomszédból az ő kertjébe hordja a gyomokat az uralkodó széljárás.
A polgármester végül elunta a dolgot, s meghagyta Bezerédinek, ugyan pusztítsa már ki a kertjéből azt a húsz szál füvet, mely Örzse néni jövő évi termését veszélyezteti. Neki ugyan kezdett már felmenni a vérnyomása, de zokszó nélkül eleget tett az utasításnak. Ám Örzse néninek nem lehetett a kedvére tenni. Most már azt követelte, hogy vágja ki a gyümölcsfákat is, mert ezeken telelnek át a kártevők.
Tavasszal aztán furcsa dolog történt. Örzse néni kertje egyre zöldült, mindenütt felütötte fejét a szinte kiirthatatlan parlagfű. Egész nap gyomlálgatott szegény, arra sem jutott ideje, hogy a szomszédot szapulja. A faluban a mai napig azt beszélik, hogy Bezerédi vetette el a gondosan összegyűjtött magvakat.