2011. február 1., kedd

Életképek a homokozóból

A magaslatok ölelésében fekvő ősi homokozóban gyermekek játszadoztak: Bohumil, Fedir, Ion és Zoran.  Ez az ő homokozójuk volt, itt játszott már a dédapjuk is.
A gyerekek rendszeresen összekaptak. Persze, apróságokon.
-- Én voltam itt előbb! – kiáltott fel ilyenkor az egyik.
-- Nekem már a nagyapám is idejárt! – vágott vissza a másik.
-- Aztán megverte az én nagyapámat! – szólt a harmadik.
-- Ő meg meglopta a nagyanyámat! – licitált rá a negyedik.
A veszekedések miatt vonalakkal osztották fel a homokozót, mely felosztást mindenki igazságtalannak, sőt sérelmesnek tartotta. Nem is ért igazán sokat, ugyanis egyedül nem jó játszani, így aztán rendszeresen átlátogattak egymáshoz. Amit senki sem talált sérelmesnek addig, míg újra össze nem vesztek.
Egy napon az egyik fiú egy csontot talált a homokban.
-- Íme, az őseim csontja! – kiáltotta büszkén, és a magasba emelte, hogy mindenki lássa és irigyelje.
-- Messziről látom, hogy az én őseim csontja! Te a mi ősi földünkre építed a homokváradat! – vágott vissza a másik.
A harmadik közelebb lépett, alaposan megszemlélte a leletet.
-- Hiszen ez egy csirkecsont! – állapította meg.
-- Az én őseim etették azt a csirkét! – utasította rendre a negyedik.
Ettől kezdve lázasan keresni kezdték a homokban az ősi kincseket, melyek egyértelműen bizonyítanák, hogy ez a homokozó őket, de csakis őket illeti meg. A csontok mellett kiásták a pitykegombot, a cseréptöredéket, a tégladarabot, és még ki tudja, mi mindent.
A homokozó környékén esténként egyre több kutyasétáltató tűnt föl. Egyszer aztán az egyik fiú egy darab kutyaszart talált a homokban, amit egy óvatlan pillanatban átdobott a szomszéd területére. Másnap aztán ez is megtalálta, és tovább dobta. A probléma azonban hamarosan megoldódott, mert a felelőtlen ebtulajdonosok jóvoltából, már mind a négyen bőviben voltak ezen talajjavító hatású, ám nem éppen kellemes és higiénikus hulladéknak.
Ám annyira elfoglalta őket a kincskeresés, hogy ezzel már nem törődtek. Amikor hazaindultak, mint mindig, most is csontokkal és pitykegombokkal  rakták meg a zsebüket,  kutyaszart meg nem takarította el senki.
Amint a kijárathoz értek, egy táblát vettek észre a földön. Emberemlékezet óta függött a kapu fölött, olyan magasan, hogy nem tudták elolvasni a rá festett szöveget, de a tegnapi vihar letépte.
-- Ká… k… kárpát-me…medence – betűzte egyikük a rozsdafoltok alatt alig látható feliratot.
-- Medence? Miféle medence? Hiszen nincs is benne víz! – szólt rá a másik.
-- Viszont ha lenne, akkor az én vizem lenne, mert én voltam itt leghamarabb – csattant fel a harmadik.
-- Majd holnap eljövünk, és elosztjuk – nyugtatta meg a kedélyeket a negyedik. És ebben maradtak.