2011. február 20., vasárnap

Össznépi színjáték húsvétkor

Az ember szabadnak születik. Ez a szabadságvágy annyira a zsigereiben van, hogy szinte mámoros érzés fogja el, amikor sikerül kijátszania az elnyomó hatalmat, vagy a csak egyszerűen értelmetlen tiltásokat.
A nagy Szovjetunióban tűzzel-vassal üldözték a vallást. Jaj volt annak a pedagógusnak, vagy bármilyen értelmiséginek, akit a templomban láttak, aki megtartotta az egyházi ünnepeket, vagy esetleg pap temette  az anyját-apját. A hatalom különféle ravasz praktikákat talált ki, hogy elejét vegye a vallásgyakorlásnak.
Húsvét vasárnap délelőtt például minden magyarlakta településen tömegsport-versenyeket kellett szervezni az iskolákban, nehogy a gyermekek templomba menjenek, és ezeken kötelezővé tették a megjelenést.
Kis falusi iskolánkban, Ráton ez a következőképpen zajlott. Mi, tanulók rendben megérkeztünk az iskolába, sportosan, melegítőben. Megjöttek a pedagógusok is, akik ezúttal feltűnően nagy táskákkal érkeztek. Eezekből aztán egy, idegenek számára lezárt hátsó tanteremben előkerült a jóféle sonka, kalács, házibor, meg mindenféle finomság, amit ilyenkor hagyományosan az asztalra raknak. Merthogy titokban a tanárok is tartották a húsvétot.
De nemcsak ők. Hamarosan megjelent a járási tanfelügyelő, úgymond, jött ellenőrizni az intézkedés végrehajtását. Nagyon jóravaló ruszin ember volt, azon kevesek egyike, aki egyáltalán nem titkolta, hogy tud magyarul. Őt abba a bizonyos hátsó tanterembe sohasem vitték be, mert arról neki nem volt szabad tudnia. Néhány perces nézelődés után azonban mindig megkérdezte, hogy az idén is van-e otthon olyan jóféle kalács, amilyet ő tavaly megkóstolt. Ilyenkor aztán valamelyik tanár mindig meghívta ebédre, ahol a négy fal között, ahol senki sem látta, végigkóstolta a húsvéti menüt.
Ám ezzel csak a színjáték első felvonása zárult le, következett ugyanis a húsvét hétfő, a locsolózás napja. Már vasárnap, a sportversenyek végén felsorakoztattak minket, és a díjak átadása után kihirdették, hogy locsolózni szigorúan tilos, ilyenről nem is kívánnak hallani. Azt is közölték, a tanárok személyesen fogják járni délután és este a falut, hogy ellenőrizzék, vajon nem estünk-e kísértésbe.
Azonnal értettünk a szóból. Másnap délután szépen kiöltöztem. Édesapám úgyszintén. Ő ugyanis pedagógus volt, és nagyhangon bejelentette, hogy indul a kollégákkal ellenőrzésre. Négy-öt barátommal összeálltunk, szépen, ahogy illik, végiglocsoltuk a rokonokat, szomszédokat, osztálytársnőket. Többször is találkoztunk apámékkal.
-- Remélem, nem locsolóztok! – kérdezte ilyenkor mindig valamelyik tanár.
-- Á, dehogy, eszünkbe sem jutna – válaszoltuk készségesen.
A tanárnőket a végére hagytuk. Ők ugyanis, tilalom ide, vagy oda, egyenesen elvárták, hogy meglocsoljuk őket. Legutoljára, már sötétben az igazgatóékhoz kopogtattunk be. Elmondtuk a versikét, megkaptuk a hímest (akkor még a locsolózás nem üzleti vállalkozás volt, pénzt nem kaptunk, és nem vártunk), majd leültettek minket az egyik szobában a terített asztalhoz.
Ebben a pillanatban ismét kopogtak, beléptek apámék, mondták a versikét, meglocsolták a háziasszonyt, és őket a másik szobában ültették le. Néhány perc múlva észrevették, hogy mi is ott vagyunk.
-- Remélem, nem locsolóztok! – kiáltott át hozzánk egyikük.
-- Ugyan, dehogy, hová tetszik gondolni – válaszoltunk, miközben az egész házban terjengett az olcsó kölni szaga.
Mert az ember szabadnak születik. Ez a szabadságvágy annyira a zsigereiben van, hogy szinte mámoros érzés fogja el, amikor sikerül kijátszania az elnyomó hatalmat, vagy a csak egyszerűen értelmetlen tiltásokat. Ezért van halálra ítélve minden diktatúra.