A legnagyobb önbecsapás

Életvezetésünk legnagyobb csapdája, önbecsapása az „átmeneti korszakok és helyzetek” kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. „Most átmeneti időszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyűjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemő a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesőben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb.” „Majd ezután kezdődik az igazi életem!”

S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene érezni, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk. (Popper Péter: A belső utak könyve)

Az élhetetlen

Erzsike és Gizike, a két szomszédasszony hosszú évekig jóban volt egymással. Nem jártak ugyan gyakran össze, de hangos, haragos szó sohasem esett köztük.

A két család szépen gyarapodott, bár Erzsikééknek valahogy minden könnyebben sikerült. Ő mindig szeretett szépen öltözni, s ezt még akkor is megengedhette magának, amikor nehezebb évek jöttek. S mivel egykor karcsú alakja asszonyosan kigömbölyödött, no meg, a gyerekek is gyorsan nőttek, a szekrények lassan megteltek fölösleges, de még jó állapotban lévő ruhákkal. Néhány darabot ugyan odaajándékoztak a rokonoknak, ám ez lényegesen nem javított a helyzeten: a ruhásszekrényben állandósult a felfordulás.

Aztán, egy januári napon, amikor a viharos szél bőszülten birkózott az éles hópelyhekkel, három kékre fagyott kisfiú tűnt fel a kerítés alatt. Egy szál vékony felöltőben, rongyos nadrágban feszültek neki a fergetegnek, könnyeik az arcukra fagytak. Erzsike behívta és felöltöztette őket. Csillogott a szemük, amikor felvették a meleg nadrágot, a bélelt dzsekit, amit az ő gyerekei már régen kinőttek.

A hír hamar végigszaladt a kisvároson, egy óra múlva újabb rongyosok jöttek, majd megint mások. A ruhák lassan elfogytak. Gizike a meleg szoba ablakából végignézte az egészet. Utána hónapokig nem szólt a szomszédasszonyhoz.

-- Hogy lehet valaki ilyen élhetetlen! – fakadt ki végül, hosszas unszolás után. – Ha olcsón, kilóra eladod a ruhákat, talán még én is megvettem volna. De te inkább odaadtad ezeknek a koszosoknak! Kapnak ezek elég segélyt, csak elissza az apjuk!

Erzsike zavartan mentegetőzött, mondván: erről a gyerek nem tehetnek és nagyon fáztak. Meg sem hallgatta senki.

Apa ismerkedik

Új helyre költöztünk, és az első napokban még csak látásból ismertük a szomszédokat. Két lányommal, a hatéves Eszterrel és a négyéves Emesével egy este sétálgattunk a házunk melletti parkban.

Egyszer csak azt vettük észre, hogy a szomszédasszony két hatalmas táskával a kezében a kocsijához igyekszik, vagy inkább támolyog a nehéz súly alatt. Amikor odaért, tovább súlyosbodott a helyzet, mivel nem tudta kivenni a zsebéből a slusszkulcsot.

-- Segíthetek? – léptem oda hozzá előzékenyen, és elvettem tőle a két táskát. Hálásan pillantott rám, és a zsebében kotorászott.

-- Apa, te meg ismerkedni akarsz? – szólt rám szigorúan Eszter lányom. – Megmondalak anyának!

Nem tudom, hogy melyikünk jött jobban zavarba, de a szomszédasszony teljesen elvörösödött, és kikapta a kezemből a táskákat.

-- De Eszterkém, ez nem ismerkedés, csak udvariasság – hebegtem.

-- Ugyan, apa, hiszen tudod, hogy mindig így kezdődik! – válaszolta egy hatéves minden élettapasztalatával.

Azt hiszem, a szomszédasszony mind mai napig biztos abban, hogy én egy gátlástalan nőcsábász vagyok, aki képes a saját gyermekei jelenlétében leszólítani a hölgyeket.

Mintha a mákszemeket szétraknák

A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek. (Mikszáth Kálmán)

Hamis hírnév

Harminc éven át teljesen hétköznapi emberként élte a maga kis szürke életét. A gyökeres változás akkor következett be, bár ezt ő nem vette észre, amikor a szomszéd teleknek új gazdája lett. Józsi bácsival annak rendje, s módja szerint bemutatkoztak egymásnak, aztán ment ki-ki a dolgára.

Pontosabban, csak ment volna, mert Józsi bácsinak volt egy nagyon is emberi, de nehezen elviselhető tulajdonsága: szeretett mindenkinek tanácsot adni, azaz beleszólt mindenbe, akár kikérték a véleményét, akár nem. Így aztán, amikor hősünk elkezdett árkot ásni, ott termett a szomszéd és megjegyezte, hogy a közeli gyümölcsfák a talaj bolygatásától ki fognak pusztulni.

Nagy nehezen sikerült csak meggyőzni arról, hogy a fáknak nem lesz semmi bajuk, azaz meggyőzni nem is sikerült, csak úgy tett, mintha sikerült volna, és csöndesen elballagott. Ám nem telt bele néhány perc, újra megjelent, s fejét csóválva szemlélte a szomszéd szorgoskodását.

-- Nem kellene megélezni azt az ásót? – kérdezte, vagy inkább parancsolta kis idő múltán.

Hősünkben ekkor már kezdett felmenni a pumpa, de intelligens ember lévén, keményen türtőztette magát.

-- Isten őrizz! – válaszolta mímelt ijedelemmel. – Tetszik tudni, ez egy automata önélezős ásó, saját találmányom.

Az öreg döbbenten szemlélte az ominózus szerszámot, de nem látott rajta semmit. Meg mert volna esküdni, hogy közönséges tucatásóról van szó.

-- Hogy egyesek miket tudnak manapság kitalálni! – dörmögte magában és hazaoldalgott.

Csak másnap jött át megint, amikor a gazda a lehullott faleveleket gereblyézte.

-- Útban lesz ott az a szemét – jegyezte meg rosszallóan, mert nem tudta megállni, hogy valamit szóvá ne tegyen.

Nem lesz ez már itt holnap – szólt hősünk kaján mosollyal. -- Feltaláltam ugyanis a szemétoldószert. Este ráöntöm a kupacra, s reggelre kitűnő humusz lesz belőle.

Az öreg teljesen elképedt, s zavarában hazáig oldalgott. A gazda pedig azt hitte, hogy végre megszabadult a hívatlan tanácsadótól. Nem tudhatta, hogy a szomszéd sógora a televíziónál dolgozik.

Reggel egy egész stáb várta a bejáratnál. Előbb persze nem értette, hogy mit akarnak tőle, ugyancsak megdöbbent, hogy mint kiváló feltalálót akarják meginterjúvolni. Hiába magyarázta, hogy semmi sem igaz az egészből, a tévések nem tágítottak.

Amikor látta, hogy itt teljesen fölösleges magyarázkodni, kis türelmet kért, hogy felkészülhessen a felvételre. Bement a házba, a másik oldalon kimászott az ablakon, aztán futott, hogy a lába sem érte a földet.

A tévések egyre türelmetlenebbül várakoztak, aztán megunták a dolgot, és beljebb kerültek. Persze, sehol sem találtak egy teremtett lelket sem, ám a bejárati ajtóra rajzszögezve egy papírlapot fedeztek fel, melyen a következő üzenetet olvashatták:

-- Hölgyeim és uraim! Nagyon sajnálom, de időközben feltaláltam a világon egyedülálló riportalany-eltüntető balzsamot, melyet kénytelen voltam saját magamon kipróbálni. Kérem, legyenek türelemmel, míg sikerül előállítanom e csodálatos folyadék ellenszerét. Addig készítsenek interjút a szomszéddal, ő úgyis mindent jobban tud!

Mikszáth Kálmán: A szép szemű Jóska

Ismertem egy fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor akart lenni. Higgadt, józan gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy kényelemmel tarthassa.

Szegény fiú lévén, sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha pedig szerény, akkor bizonyosan „gyámoltalan” a neve.

De a mi hősünket csak megacélozza a küzdelem és a becsmérlés: „Azért is megmutatom, hogy nem vagyok a legutolsó.”

Meg is mutatta volna, ha egyszer bolondjába azt nem mondja rá valaki: Nini, ennek a Jóskának milyen szép szeme van!

Jóska elpirult, de azontúl mindennap a szemekre vitte a társalgást. Az a megjegyzés, hogy őneki szép szeme van, tökéletesen megölte. Elméje belezavarodott apródonként. Megkövetelte, hogy a szemét dicsérjék. S ahol nem szemeiről beszéltek, az olyan társaságban elálmosodott...

Szép szemű Jóskának hívták mindenfelé, s ő édesdeden mosolygott e nevezetnek. Most már szívesebben ült az orvosi könyvek helyett a tükör előtt, és a saját szemeiben gyönyörködött.

- Ilyen szemek, ilyen gyönyörű ábrándos szemek! Igen! Ezekkel én sokra viszem.

Megérlelődött benne az a gondolat, hogy bele fog szeretni a király leánya, s megosztja vele a fele királyságot. Minek turkálna ő az unalmas, haszontalan könyvekben? A szép szemű Jóska azonban rosszul számított, sem a fele királyságot nem kapta meg., sem a doktori diplomát.

Mi ott akkor abban a kis városban, ahol Jóska lakott, azt hittük, hogy ez egy sajátos bolond, pedig azóta látom, hogy csak közönséges bolond volt, mert ilyen „szép szemű Jóska” sok van az okos emberek közt is, a bürókban, a parlamentben és mindenfelé.

Egy rádió története

Egy rádiót hagyott rám annak idején boldog emlékezetű nagyapám. Mondván, legyek mindig tájékozott, mert a mai világban elveszett az ember, ha nem tart lépést a változásokkal. A rádió egyszerű volt, mint a világ, amelyben gyártották, nem voltak benne mindenféle csippek és csuppok, csak lámpák és tekercsek. Még én is szét tudtam szedni, ha összerakni nem is mindig sikerült.

Szóval,  hallgattam a rádiót. Elégedetten nyugtáztam: miközben a rothadó kapitalizmus odaát lassan, de biztosan agonizál, mi úgy fejlődünk, mint a pinty. Azon már némileg meglepődtem, amikor bemondták, hogy utol fogjuk érni a Nyugatot, elvégre mi a fenének kell versenyt futni egy haldoklóval. Ám értetlenségemet fiatal korommal, és az élettapasztalat hiányával magyaráztam.

Megnyugodtam, amikor azt mondták, rendszerváltás van. Később azt hallottam, ez nem is rendszerváltás. Aztán azt, hogy mégis. Leváltották a rádió és a televízió elnökét, mondván: nemzetellenesek. Aztán kiderült, hogy tényleg leváltották őket, de mégsem nemzetellenesek. Közben arról beszéltek, hogy a közszolgálati média pártsemleges, egy nappal később pedig azt fejtegették, hogy nem egészen ez a helyzet.

Egy rádióműsorban győztek meg arról, hogy akinek egy csöpp esze van, az bekötteti a gázt, mert messze ez a legolcsóbb fűtőanyag, szinte fillérekbe kerül. Szaladtam is azonnal, beszereztem az engedélyeket, elkészíttettem a terveket, fizettem, mint a katonatiszt. Épp a kazánt szerelték, amikor egy illetékes a rádióban azt mondta, drasztikusan emelni kell a gáz fogyasztói árát, méghozzá rövid időn belül, mert a jelenlegi helyzet tarthatatlan.

Kezdtem ideges lenni, és hogy végre tisztán lássak, egyre többet hallgattam a rádiót, méghozzá teljes hangerővel. Közeledtek a választások. Csak úgy feszült rajtam a kilósban vásárolt flaneling, amikor a kormánypárt egyik prominens képviselője azt mondta: a magyar nép bölcs és igazságos, jól tudja, kire van szüksége. Ám büszkeségem csak a választás másnapjáig tartott, mivel ugyanez a prominens személyiség kijelentette: a magyar nép óriási hibát követett el, melynek következményeit még fel sem tudja fogni.

Új szakasz vette kezdetét. Türelmetlenül hallgattam a rádiót, vártam, hogy végre bemondják: kezdődik a választási ígéretek betartása, a felvirágzás, a másképp. Ehelyett mi derült ki? Hogy meg kell húzni a nadrágszíjat. Ekkor valami elementáris düh töltött el, és a készüléket kidobtam az ablakon.

Amióta nem hallgatok rádiót, felszámolták a munkahelyemet, kicsalták a kárpótlási jegyeimet és elárverezték a házamat. Bizonyos értelemben mégis könnyebb, mint azelőtt. Most legalább tudom, hogy mi a helyzet.

A magyarok vére

Részlet Albert Camus(1913-1960) francia Nobel- díjas író 1957. október 23-án tartott beszédéből

"Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevésse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, - a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.

Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásnak visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esdendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, - miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!"



A napszámosok lázadása

Az öreg Beregi zárkózott ember volt, kissé életunt, amolyan korán megtört fajta. Azt mondják, abba rokkant bele, még fiatal házasként, hogy annak idején a kis földjét bevitték a közösbe. Így van-e, vagy sem, ma már nehéz eldönteni, de tény, hogy nemigen érdekelték a világ dolgai, évente ha egyszer kimozdult a falujából.

Aztán eljött a nap, amikor visszakapta a földet. Igaz, hogy jó messze, kinn a határban, de ez sem tudta elrontani az örömét. Megtakarított pénzéből szekeret vett, meg lovat, s úgy érezte, most már semmi sem állíthatja meg.

A birtok az országúttól még vagy három kilométerre feküdt, egy rossz földúton lehetett megközelíteni. Az öreg már tavasszal felfigyelt arra, hogy a letérőnél mindig álldogál két-három lengén öltözött fehércseléd, akik mindenkit élénk érdeklődéssel bámulnak meg. Eleinte nem fordított rájuk különösebb figyelmet: ha állnak, hát állnak. Később aztán csak furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Meg is kérdezte egyszer a komáját, ugyan mire várnak az útszélen ezek a formás fehércselédek.

-- Munkára, bátyám – felelte a koma kétértelmű mosollyal.

-- Tán csak nem napszámosok? – firtatta tovább az öreg.

-- Hát …, mondhatjuk úgy is – felelt amaz, aztán sietett a dolgára.

Teltek a hónapok, szépen lábra kapott a vetés, lassan kapálni kellett. Ám az öreg kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölötte is eljárt az idő. Hol a dereka fájt, hol a lábát húzta a görcs, a munka meg nem haladt.

Egy napon, amikor letért a szekérrel a főútról, ismét megpillantotta a három napszámost. Amikor lassított, odaszaladtak hozzá.

-- Jönnétek mind a hárman? – tért az öreg azonnal a lényegre.

-- Megyünk mi, ha megfizeti – kiabálták azok kórusban.

-- No, akkor üljetek fel!

Most meg azokon volt a hitetlenkedés sora, de némi tétovázás után csak felkászálódtak a szekérre. Ha hárman, hát hárman.

A két ló komótosan ballagott a pocsolyás földúton.

-- Aztán, kapátok van-e? – vetette oda párszáz méter után az öreg, csak úgy, foghegyről.

-- Majd lesz magának – felelték azok vihogva, de szemmel látható értetlenséggel.

Egyik mezsgye a másik után maradt el.

-- Álljunk már meg, öreg – kiáltott fel az egyik leányzó türelmetlenül – Hová akar még vinni minket?

-- Mi az, hogy hová? – méltatlankodott az öreg – Hát csak nem hiszitek, hogy a más fődjét kapáltatom meg veletek.

Ami ezután következett, arról később nem szívesen beszélt. A jól értesültek azt mondják, hogy a három dühöngő „napszámos” hazáig kergette. Még a szekérért is csak szürkület után mert visszalopakodni.

Megbocsátani jó

Ha nem vagyok hajlandó megbocsátani sógoromnak, hogy nem hívott meg a karácsonyi partira, akkor én szenvedek ettől. Nem ő kap gyomorfekélyt, nem ő fog forgolódni éjjel az ágyban, nem ő borul ki és nem neki lesz rossz szájíze. Velem történik meg ilyenkor mindez.

Nem véletlenül tanácsolják nekünk: “Bocsáss meg az ellened vétkezőknek!” Csak így maradhatunk egészségesek és boldogok. A nem-megbocsátás az egyik legfőbb betegség kiváltó ok, hiszen a savanyú gondolatok a testet emésztik.

(Andrew Matthews)

Szelíd tüntetés

Amikor tüntetésről hallunk, általában mindenkinek szitkozódva vagy némán vonuló embertömeg, esetleg rohamrendőrök és könnygáz jut az eszébe. Pedig a hétköznapi, csöndes, mondhatnánk szelíd tüntetések sokkal, de sokkal gyakoribbak. Ha alaposabban megfigyeljük embertársainkat, rá fogunk jönni, milyen sokan tüntetnek valami mellett vagy ellen, miközben talán észre sem veszik.

Erzsike néninek nem sokkal a háború után vitték el lágerbe a férjét. Vacsora előtt jöttek érte, szinte szó nélkül kísérték ki a kiskapun, csak azt engedték meg, hogy még egyszer, utoljára körüljárja a portát, melyen minden az ő szorgalmát, ügyességét dicsérte.

Telt-múlt az idő, de Erzsike néni, aki akkoriban természetesen még mindenkinek csak Erzsike volt, türelmesen várta a férjét, pedig hírt sem hallott felőle. Aztán egy napon a szomszédok észrevették, hogy rózsát ültet, de nem ám a kiskertbe, nem is egyenes sorokba, mint ahogy mások teszik. A rózsatövek sora a kiskaputól indult, a ház ajtajánál elkanyarodott a disznóól felé, megkerülte az istállót, aztán a kertkapunál újra az utca felé fordult.

Ettől kezdve tavasztól őszig minden idejét a rózsái között töltötte. Ápolta, gondozta, óvta őket, de meg is hálálták, mert hamarosan egész lugassá fejlődtek. A gyönyörű, vörös virágok előtt senki sem tudott úgy elmenni, hogy néhány percig ne gyönyörködjön bennük.

Kíváncsi volt persze mindenki, vajon mért képez a lugas ilyen különös alakzatot, de ha firtatták, Erzsike sohasem válaszolt. Egyszer maga a párttitkár állította meg, mondja már, mért épp így ültette ezeket a rózsákat.

-- Tudni kellene azt magának – válaszolta neki, és sarkon fordult.

Az idő múlt, de a rózsalugas nem változott. Ha egy tő kiszáradt, a szorgos háziasszony még abban az évben újat ültetett helyette. Mást nem engedett hozzányúlni soha, csak a gyerekeknek adott, ha virágot kértek.

Erzsikéből lassan néni lett, az ereje egyre fogyott. Egy napon teljesen leesett a lábáról, gondozó, ápoló kéz nélkül maradt a rózsalugas. Leveleit valami rejtélyes gombabetegség támadta meg, egyre sárgultak, fonnyadtak. Néhány nap múlva kiszáradt az egész. A következő reggelen Erzsike nénit is halva találták.

Azt írta az újság

 Két barátnő beszélget.
- Képzeld, a férjem azt olvasta az újságban, hogy a kipihent nő jobban kívánja a szexet!
- És?
- Másnap mosott, kitakarított és vacsorával várt este.
- Na, és nagyot szeretkeztetek?
- Hát nem. Hullafáradt volt, vacsora után ruhástúl esett az ágyba, és azonnal elaludt.

Hajnali kenyérharc

Hajnali homályban pislog a lakótelep. Még csönd van, csak a főút felől mormog ide egy-egy korai zaj. Az egyik lámpa alatt, ahol a fény ráfolyik a tűzfal aljára, libben a köd, mozdul az árnyék.

Két apró alak tűnik elő. Az egyik, talán négy-ötéves kócos kisfiú, a másik egy jó fejjel magasabb leánygyermek. Fogják egymás kezét, a lány vállán hatalmas, szakadt utazótáska. Ernyedten himbálódzik, még teljesen üres.

A fal tövében gubbasztó szemetes-konténer felé tartanak, ismerik már a járást. Némi erőlködés árán felnyitják a tetejét, turkálnak a limlomok között. Látni nem sokat látnak, inkább csak úgy, tapintás alapján vadásznak a mindennapi kincsekre. Kenyérvéget, üres üveget, szakadt ruhát süllyesztenek a táskába. A kicsi még nem éri el a konténer tetejét, de ő is segít, a táska egyik fülét fogja.

Az első konténerrel gyorsan végeznek. Amikor odalépnek a következőhöz, egy pillanatra megrezzenek. A másik oldalán egy toprongyos pár tűnik elő a félhomályból. Egy darabig bizalmatlanul méregetik a gyermekek képében megjelent konkurenciát, de azok állják a tekintetüket.

-- Menjetek innen, ez a mi helyünk! – szól rájuk a férfi.

De azok nem ijednek meg. Aki sokat félt, azt már nehéz megijeszteni. A kovácspöröly vagy eltöri a vasat, vagy megedzi. Állnak hát szótlanul, nem mozdulnak sem előre, sem hátra.

Pedig a túlerő nyilvánvaló. Mi ez a két vékonyka gyermek két felnőtt embernek? És mégsem. Vagy nem viszi rá őket a lélek, vagy félnek, nem bukkan-e elő a sötétből valaki, aki védelmükre kelne.

De nem jön senki. Az emeleti ablakokból csak itt-ott szűrődik ki némi fény.

-- Azt mondtam, tünés innen, mert odacsapok! – emeli fel a hangját a férfi, s kezével tesz egy fenyegető mozdulatot.

-- Mi voltunk itt előbb! – szól a lány vékonyka hangon, de a biztonság kedvéért mégis hátrább lép egy kicsit, s húzza magával kisöccsét is.

Ez a nem várt ellenállás alaposan felingerli a két felnőttet. Most már a nő is bekapcsolódik, s olyan szitokáradatot zúdít az emberkékre, hogy talán az egész lakótelepen hallják. Azok megpróbálnak kitartani, de lépésről lépésre hátrálni kezdenek. Ellenfeleik már teljesen belelovalták magukat az egyenlőtlen harcba, látják, most már nem szabad félbehagyni, közel a győzelem. Szorosan a hátrálók nyomában maradnak, s ezzel mind távolabb kerülnek a konténerektől.

Ebben a pillanatban egy szemesautó áll meg a kukák mellett. Markos legények ugranak le róla, s pillanatok alatt kiürítik a két edényt. A csatázók már csak akkor kapnak észbe, amikor az autó eltűnik a sarok mögött.

-- Menjünk innen! – legyint lemondóan a férfi. – Holnap is lesz szemét.

-- Na, ne sírj, holnap majd korábban jövünk ki! – vigasztalja a lány a ház mögött a fiút. Aztán eltűnnek a foszladozó sötétségben.

Mászva az igazi

"Ide figyelj, odahaza volt nekünk a kertben egy magas diófánk. Nehéz volt rá fölmászni, a törzséről visszacsúsztam, mindig lehorzsoltam a térdem. De én nagyon szerettem a fa tetején üldögélni, egy nap többször is fölmásztam rá. Aztán egyszer a nagyanyám meglepett egy kislétrával, odatámasztotta a fa alá, kényelmesen fölsétálhattam rajta, akár a lépcsőn. Néhányszor kipróbáltam, aztán bevittem a kislétrát a fészerbe. Szegény nagyanyám nem értette, de te érted, ugye?" (Janikovszky Éva)

A mi boszorkányunk

Mari néni jócskán átlépte a hetedik ikszet, de húsz évet nyugodtan letagadhatott volna. Nemcsak a konyhában sürgött-forgott menyecskésen, kapálásban is alig tudtak vele lépést tartani a fiatalok. Buszra meg vonatra a világ minden kincséért sem ült volna fel, mert szerinte mindkettő az ördög találmánya. Hanem hetente kétszer vállára vette a batyut, gyalog indult a tíz kilométerre lévő város piacára, árulni.

Ezt igencsak nehezen tudta megemészteni az elkényelmesedett közgondolkodás. Egyre gyakrabban rebesgették, hogy valami boszorkányság lehet a dologban.

Történt egyszer, hogy a szomszéd tehene áttévedt a Mari néni kertjébe, és tetemes pusztítást végzett. Ezzel a szomszéddal Mari néni már vagy negyven éve haragban volt, így most minden dühét a szerencsétlen jószágra zúdította, válogatott szidalmak közepette űzte ki a birtokháborítót. Ami még nem is lett volna baj, de néhány nap múlva a tehénnek elapadt a teje, két hétre rá pedig kilehelte a lelkét.

Most már a Jóisten sem mosta le róla, hogy boszorkány. Igaz, hangosan csak szűk körben merték ezt kimondani, mert hat fiúunokája lévén, Mari néni jelentős fizikai erőt képviselt a faluban. Ám tény, hogy egy idő után vele riogatták a rossz gyerekeket, akik most már nagy ívben elkerülték.

Tetézte a bajt, hogy még a gyógynövényekhez is értett. Egy ízben meglesték, amint hajnalban nagy öl dudvával tér haza a közeli temetőkertből, így most már mindenki biztos volt abban, hogy a faluban boszorkány él. Gyermekei és unokái persze védték, visszautasították a súlyos vádat, de ha egyszer a köz fantáziája beindul, akkor nincs megállás.

A bennfentesek tudni vélték, hogy vacsorafőzés ürügyén boszorkánykonyhát üzemeltet, ahol válogatott gezemicékből ártó-, rontó- és bájitalokat állít elő. Egy reménytelenül szerelmes leányzó egyszer meg is kérte, hogy keverjen neki valami főzetet, mellyel visszaszerezheti a szíve választottját. Mari néni erősen feldühödött a nyilvánvaló provokáció hallatán, de haragját egy pillanatra sem mutatta ki.

-- Majd adok én nektek bájitalt! – gondolta magában. Jó adag hashajtó ricinusolajat kevert össze némi kamillateával, azt tanácsolta, hogy minél többet kell belőle egyszerre meginni. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a leányzó ágynak, pontosabban illemhelynek esett. És lőn csoda! A csalfa fiatalember, meghallván, hogy egykori szerelme őmiatta esett betegségbe, visszatért hozzá, sőt, szorgalmasan ápolta.

Szóval a pletyka megállíthatatlanul hömpölygött tovább. Már csak a szűk család nem hitt benne, de később ez is megváltozott.

Mari néni épp a városból tartott hazafelé, amikor legidősebb unokája utolérte.

-- Szálljon be, mama, hazaviszem! – nyitotta ki előzékenyen az autó ajtaját.

-- Dehogy szállok! Hamarabb hazaérek én gyalog, mint te azzal a füstös masinával – felelte önérzetesen, mert nézni sem bírta unokája sportos vezetését.

Az unoka dühösen beletaposott a gázba, aztán a következő kanyarnál az árokban találta magát.

Ettől kezdve a falubeliek félelemmel vegyes büszkeséggel újságolták mindenkinek, nekik saját boszorkányuk van. Mari néni több mint kilencven évig élt. Miután eltemették, a polgármester összehívta a képviselőket.

-- Valamit ki kell találnunk, mert ez nem mehet így tovább – mondta gondterhelten. -- Az utak sárosak, az óvoda düledezik, most meg még a boszorkányunk is itt hagyott minket.

 

Egy történelmi anekdota

Amikor 1941-ben a németek nyomására a magyar hadüzenetet átadták az USA külügyminiszter-helyettesének a korabeli anekdota szerint, meg kellett néznie a térképtárban, hogy hol is van Magyarország, mert nem tudta. Ezután fogadta a magyar nagykövetet.

– Mi Magyarország államformája?

– Királyság.

– És ki a király?

– Az momentán nincs.

– És ki van?

– Horthy Miklós ellentengernagy őfőméltósága.

– Értem, tehát van tengerük.

– Nincs.

– Van területi követelésük az USA-val szemben?

– Nincs.

– Kivel szemben van?

– Romániával szemben.

– És mért nem hajtják be rajtuk?

– Azt nem lehet, ők a szövetségeseink!

– Értem --  mondta a külügyes, és ezután átvette a hadüzenetet.

A nagy üzlet

János bácsi aranykezű ember volt, amolyan ezermester, mégsem csinálta meg a szerencséjét. Előbb iparosként kereste a kenyerét, de abba belebukott, aztán a visszakapott kis földjén gazdálkodott, de a nyakán maradt a termés. Így aztán elég nehezen tengette az életét, pedig takarékossági okokból csaknem minden szenvedélyéről lemondott.

Csupán egy maradt meg, a fotózás. Szép napos délutánokon fogta özönvíz előtti, immár muzeális értékű gépét, aztán nekiindult a határnak. Fényképezett szép fát, fura alakú felhőt, félénk tekintetű őzet, meg a jó ég tudja, mi mindent. Csak úgy, a saját gyönyörűségére. Szidta is eleget az asszony, mert már ez a mulatság is egyre többe került.

Egy napon, amikor épp a patak fölé boruló fákat fényképezte, egy falubeli fiatal pár ugrott ki a lombok alól.

-- Maga meg mit fényképez itt!

János bácsi megpróbálta szép türelmesen elmagyarázni portyázása célját, hosszasan ecsetelte az anyatermészet szépségeit, de látszott, hogy azok egy szavát sem hiszik.

-- Na, adja csak nekem szépen azt a filmet! – rivallt rá a fiú!

-- Adnám én, fiam, adnám, de sokba került az nekem – próbált hárítani az öreg.

-- Megfizetem az árát, ebből bőségesen kitelik! – húzott elő amaz a zsebéből két hasas bankót. – Aztán tartsa a száját!

És ekkor János bácsi rájött, hogy nem is olyan rossz üzlet a fotózás. Másnap egy használt filmet tett a gépébe, s ott sétálgatott a büszke Gelencsér kertje végében, akiről köztudott, hogy mindig feketemunkásokkal dolgoztat. Alig telt el néhány perc, s már szemet is szúrt a gazdának. Hiába bizonygatta neki az öreg, hogy nem hátsó szándékkal jár erre, erőnek erejével megvette tőle a filmet.

A szomszédék Mariskája, akinek az ura külföldön dolgozott, félhavi fizetést nyomott a markába, mert épp akkor lesett át a kerítésen, amikor egy kamionsofőr kiugrott az ablakon. Szappanosnál, a környékszerte elismert benzincsempésznél akkor tett tisztelgő látogatást, amikor hárman is tankoltak az udvaron. Az meg nagyvonalú ember volt, nem csupán a filmre tartott igényt, meg is vendégelte az egyre inkább elhíresült fotóművészt.

Mert János bácsi fogalom lett, sőt hatalom. Az a fajta ember, akit általában nem szeretnek ugyan, de rosszat senki sem mer róla mondani. Még a polgármester is megsüvegelte, mióta az öreg poharazgatás közben lekattintotta az egyik vállalkozóval, aki utóbb fölényesen nyert meg egy nem teljesen demokratikusan elbírált pályázatot.

Épp a polgármesternek jutott eszébe, hogy egy ilyen tehetséges ember, mint János bácsi, nem maradhat tovább munka nélkül. Hamarosan ki is nevezték a polgármesteri hivatal reklám- és marketingtanácsosává. A faluban ugyan senki sem tudta, hogy ez pontosan mit jelent, de ki merte volna megkérdezni.

És épp ez a hírnév okozta János bácsi bukását. Eljött az állami ünnep, melynek fényét egy emléktábla leleplezése is emelte. Megjelent a sajtó is, s az újságíróknak a polgármester annak rendje és módja szerint bemutatta János bácsit. Az egyik fotós érdeklődését igencsak felkeltette a muzeális fényképezőgép.

-- Szép darab, nagyon szép – mondta hosszas vizsgálódás után. – Kár, hogy nem működik, s talán már meg sem lehet javítani.

És másnap János bácsi ismét az utcán találta magát.

"Ha szeretlek...

 Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten. (Müller Péter)

Pataki Jolán tízedik unokája

Az eső csöndesen dobol az ablakon. Odakinn kemény a sötét, de itt-ott azért fény sejlik, a csillogó szemű házak előtt felszakadnak a ködök. Az esőt mindig is szerette. Hányszor, de hányszor feküdt éjszakánként nyitott szemmel az ágyon, hallgatva a monoton dobogást.

Valahol, a harmadik szobába fölsír egy csecsemő. Lélegzetvisszafojtva hallgatja. Tíz gyermek van egy szobába, egyformák mind, mint tíz piciny tojás. Másnak. Az anyának nem. Ő megismeri, ha mind sírnak is, azt az egy törékeny cérnahangot.

-- Otthon – jut eszébe megint a rég elhagyott szülői ház. – Hol van az az otthon?

Lassan hajnalodik. Egy óra múlva szoptatni kell. Az ágyra dől, mert nehéz a lába, mint vándoré, a hosszú zarándokút után. Nem jön álom a szemére. Az anyjára gondol, de már nem a csalódás dühével, mint néhány nappal ezelőtt, csupán valami makacs, egyre súlyosabb szomorúsággal.

Vajon mért nem tudtak soha összemelegedni? Talán nagymamának volt igaza, amikor egyszer azt mondta: -- Ez a ti bajotok, ez a fene nagy kivagyiság, és a még nagyobb büszkeség. Ilyen volt minden Kevei, mióta világ a világ.

Később azt beszélték, hogy nagymama hallani sem akart erről a házasságról. Igaza volt. Egyenlőtlen erők küzdelmének bizonyult, nem szövetségnek. És Szalókiné Kevei Malvin mindig kemény kézzel irányította az értelmetlen harcot. Egész a válásig.

Ezt azért nem várta tőle. Hiszen mindent előre megbeszéltek. Még a kiságynak is helyet csináltak a régi gyerekszobában.

-- Ha megszülsz, gyertek csak haza – mondta. – Úgyis olyan egyedül vagyok.

Igaz, később azért megjegyezte: -- Szégyen ez, nagy szégyen lányom, hogy nincs apja a gyereknek. Az emberek sohasem fogják neked megbocsájtani.

Ez akkor szinte mellbe vágta. Egyszerre két helyen martak bele. Azt mindig is tudta, hogy az anyja csalódott, mert a lányából csak egy falusi tanító lett. De hogy a gyermekben, a saját unokájában, akit ő annyira vár, még ő is csak a szégyent lássa, ezt nem várta volna. Mégis hallgatott, örült, hogy befogadták.

Úgy tervezte, az utolsó napokat otthon tölti, mégiscsak biztonságosabb. Meglepődött, amikor egy ismeretlen férfi nyitott ajtót. Anyja zavartan álldogált az előszobában, s már harmadszor mondta el, mennyire örül, hogy így együtt van a család.

-- A család? – gondolta magában Klári. – Miféle család, hisz ezt az embert nem is ismerem.

Csak a vacsora után jutott eszébe az anyjának, hogy bemutassa az élettársát. Rudolf komoly, csendes embernek látszott, s Klári egy pillanatra, maga sem tudta miért, megsajnálta. Miközben leszedték az asztalt, az anyja megszólat:

-- Tudod, most, hogy Rudolf itt van, kicsit átrendeztük a lakást. Gyere, megmutatom!

Magyarázta, hogy az ebédlőbe új bútort vesznek, végigvezette a hálón, melyet már teljesen átalakítottak, végül a gyerekszobába léptek. Itt az anyja elhallgatott. Az ajtóban álltak. Csend volt.

-- És itt változik valami? – kérdezte Klári remegő hangon. Csak most látta, milyen sápadt az anyja.

-- Úgy gondoltuk, ez lesz a Rudolf dolgozószobája – nyögte ki, a szavak koppantak a fogai között. – Tudod, neki nyugalomra van szüksége.

Klári alatt megdobbant a föld.

-- És a gyerekkel mi lesz? – kérdezte könnyes szemmel.

-- Ó, igazán nem kell nyugtalankodnod. Rudolf már ki is nézett nektek egy szobát. Majd kibéreljük. Természetesen, álljuk a költségeket.

A szoptatás, mint mindig, most is boldog örömmel töltötte el. Elégedetten nézte a mohó kis szájat, mely nagy cuppogással nyelte az életet adó nedvet. Utána ledőlt egy kicsit. Már épp kerülgette szemét az álom, amikor nagy csörömpöléssel becsoszogott az ajtón Márta néni, és hozzálátott a takarításhoz.

-- Hé, anyuka, ébresztő, mindjárt kezdődik a vizit! -- kiáltott fel szokatlan jókedvvel. Majd látva, hogy Klári mennyire nekikeseredett, még hozzátette – Most néztem meg épp a legényt. Hát én mondom, egy kis vasgyúró. Azt mondják, ma már talán haza is mehet vele.

-- Hol az a „haza”, Márta néni? – sóhajtott fel Klári. – Néha úgy érzem, egy harmincéves gyerek vagyok, aki könnyelműen életet adott egy csecsemőnek, s most ébredt rá, hogy nincs hol fölnevelni.

Az öregasszony leült az ágy szélére.

-- Ne gyötörje magát, Klárika, mert még elmegy a teje – mondta, s mindig zsörtölődő hangja, most bársonyos volt, mit egy jó meleg takaró. – Higgye el, ha valaki, én meg tudom érteni magát.

Ettől a tenyeres-talpas, nagydarab, mindig zsörtölődő asszonytól nem várt ennyi együttérzést. Csak ült az ágy szélén, és nézett maga elé, mintha nagyon messze járna az idő útjain.

-- Öt évig vártam én is, míg megszültem a lányomat – motyogta, de mintha csak magának mondaná. – Pedig csak azért mentem ehhez a részeges uramhoz, hogy legyen egy gyerekem. Így is azt monda az anyám, ne válogass, lányom, örülj, hogy elvesz, te már vénlány vagy. Huszonnégy éves voltam.

Csönd lett. Márta néni a múltat, Klári a jövőt kutatta. Csak néha sírt fel egy-egy csecsemő a szomszédos szobákban. Márta néni tért vissza először.

-- És mi lenne, ha visszamenne a gyerekkel a faluba, ahol eddig is lakott. Ott magát mindenki szereti, Jolánka meg rendes asszony, biztosan befogadná. Ismerem, még lánykoromból. De rég is volt, mikor együtt szedtük a markot a kaszások után.

-- Hát igen, Jolán néni rendes asszony – legyintett lemondóan Klári. – Csak ő egy másik világban él. Látta volna, amikor megmondtam neki, hogy terhes vagyok. Napokig nem szólt hozzám. Aztán felajánlotta nekem, hogy összehoz egy özvegyemberrel a faluból, gyorsan menjek hozzá férjhez, nehogy szégyenben maradjak. Nem, nem… Ő egy másik világban él.

Márta néni kezébe vette a vödröt, s elindult az ajtó felé.

-- Klárika, a jó emberek a bajban mindig egy világban élnek – szólt vissza, aztán eltűnt a félhomályban.

A hírek most is pontosak volta: ma valóban hazamehet a kórházból. Megoldást még mindig nem talált. Talán mégis el kellett volna fogadni azt az albérletet? Ezen töri a fejét órák óta.

Lassan nyílik a nagy fehér ajtó. A nevét hallja.

-- Menjen ki a hallba, látogatója van – mondja egy szenvtelen hang.

Látogatóm? Nekem? Talán csak nem János? Nem, ő sosem jönne ide. Neki csak egy futó kaland volt ez az egész. Nevelje csak a gyerekeit, ezt a fiút ellátja egyedül is.

Az anyja álldogált ott.

-- Telefonáltam, és azt mondták, ma hazamehetsz – mondta lehajtott fejjel. – Hová viszed a gyereket?

-- Hová vigyem, az albérletbe? – tört ki Kláriból a keserűség.

Az meg sértődötten nézett rá.

-- Látod, látod, megcsinálod magadnak a bajt, aztán meg rám haragszol. Mondtam én már akkor, hogy nem kell neked ez a gyerek. De veled nem lehet beszélni!

-- Azért jöttél, hogy ezt megmond? – nézett rá kicsit szánakozva Klári, s olyan távolinak érezte, mint még soha. Beléjük fagyott a szó is, nem anya és lánya állt már szemben egymással, hanem két nőstényfarkas. Egyik a párját, másik a gyermekét féltette.

Odakinn valaki a cipőjét tisztogatta a rácson. Lassan nyílt az ajtó, előbb csak egy nagy bolyhos, fekete vállkendő látszott, aztán már Jolán néni is. Klári ijedten nézte az öregasszony szigorú arcát. Ismerte jól ezt a tekintetet. Jaj volt annak, aki ilyenkor ellentmondott neki. Még a köszönésében is, ahogy odavetette, volt valami parancsolás.

Klárit nézte, és ahogy nézte, úgy tetszett, az ezernyi apró ránc között, a szája szögletében megvillan egy morzsányi mosoly.

-- Hát a legényke, szeret-e enni? – kérdezi. Így mondta, legényke, ahogy az unokáinak, s ettől Klárinak hirtelen jókedve lett, s olyan, de olyan büszkeség töltötte el, mint még soha.

-- Azt aztán szeret, amikor szopni kezd, úgy hiszem, abba sem akarja hagyni – és kacagott a tekintete.

-- Akkor ember lesz belőle – szól Jolán néni, és nyomatékosan rá is bólint a már-már tudományos következtetésre. – Hanem – fordítja komolyra a szót, mintha elröstellné ezt a hirtelen jókedvet --, most már készüljön Klárika! Itt van a fiam a kocsival, mehetünk haza.

-- Csak nem fogja a faluba vinni a lányomat! -- visít fel Kevei Malvin hangja. -- Azt akarja, hogy kikezdjék őt is, magát is!

Pataki Jolán most fordul először a kalapos, jólöltözött asszony felé. Ahogy állnak, egymással szemben, Klári úgy érzi, hatalmas testével mindjárt eltapossa az anyját. De nem mozdul, csak az arca lesz megint kemény, mint az élet, mely ráncosra gyúrta.

-- Maga csak az én jó híremet ne féltse, de még a lányáét se! Megvoltunk eddig, megvoltunk ezután is! – csattan fel élesen a hangja. – Mikor reggel Márta megüzente, hogy Klárink milyen bajban van, azt gondoltam: felneveltem öt gyermeket, meg kilenc unokát, ezt az egyet még csak fel tudom nevelni. Az unokáimat Klárika tanította, meg a szomszédasszonyét is. Menjen csak, naccsága, nyugodtan haza, biztos sok dolga van abban a nagy házban!

De az utolsó mondatot Klári már nem hallja. Szalad fölfelé a lépcsőn, kettesével veszi a fokokat.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Helyhiány miatt zárva

Gábor Andort, a Ludas Matyi egykori legendás főszerkesztőjét egy nem igazán tehetséges ifjú humorista ostromolta kéziratokkal. Egy alkalommal bement a szerkesztőségbe, hogy kimaradt írása miatt reklamáljon a főszerkesztőnél. Gábor Andor higgadtan elővette a Ludas legfrissebb számát, és komótosan végiglapozta.
- Hát látja fiam, minden oldal tele van. Most mondja meg: hová tettük volna a maga írását?

Taktikai húzás

Pendelyes Jóskának, Zajossomorja polgármesterének nem volt szerencséje. Az igaz, hogy a település lakossága szinte egy emberként választotta meg posztjára, ami nem kis elismerés a mai dirib-darab világban, ám kapott maga mellé egy olyan képviselő-testületet, melynek többsége megfojtotta volna őt egy kanál vízben.

Persze, egy darabig még bizakodott. Elsöprő lendülettel dolgozta ki egymás után az előterjesztéseit, melyeket aztán a képviselők, annak rendje,s  módja szerint lesöpörték az asztalról. Annyira belejöttek a vétózásba, hogy már ösztönösen emelték a kezüket a „nem” -re. Egyszer, csak úgy próbaképpen azt javasolta, hogy növeljék a kétszeresére a saját tiszteletdíjukat, de még ezt is leszavazták. Csak akkor jöttek rá, hogy mit utasítottak vissza, amikor mindez jegyzőkönyve került, de akkor már ihattak rá hideg vizet.

Miközben a férfiak nyíltan csatároztak, a feleségek amolyan mézes-mázos, félig barátnői, félig vetélytársi viszonyban voltak. Gyakran összejártak, megvitatták az ügyes-bajos dolgokat, de ez inkább csak ürügy volt arra, hogy megpróbálják befeketíteni a másik élete párját. Persze, taktikusan, diplomatikusan, néhány sejtelmesen elejtett megjegyzés révén.

Egyre közeledett a költségvetés beterjesztésének napja, márpedig a polgármester jól tudta, azt a büdös életben nem fogják megszavazni. Ha viszont nincs költségvetés, előbb-utóbb leáll az intézmények működése. Így pedig akár meg is lehet buktatni a falu első emberét.

Jóska felesége, Zsófia asszony agyafúrt nőszemély volt, nem minden ok nélkül rebesgették a faluban, hogy igazából ő irányít mindent a háttérből.

-- Te csak ne törődj semmivel, édes uram, én majd mindent elintézek – mondta a férjének, miután az elpanaszolta gondját-baját. – Csak arra kérnélek, hogy az ülést este kilenc előtt el ne kezdjétek, és legalább éjfélig halogasd a döntést.

Úgy is lett, ahogy az asszony javasolta. A képviselők ugyan egy kicsit csodálkoztak a kései időponton, de hamar beletörődtek, mert már előre dörzsölték a tenyerüket: most aztán alaposan megleckéztetik a polgármestert.

Az ülés meglehetősen vontatottan haladt. Ám nem lehetett a végtelenségig húzni az időt, úgy éjjel 11 óra tájban mégis csak be kellett terjeszteni a költségvetési javaslatot. Néhányan azon nyomban elutasították volna, de Jóska felkérte őket, hogy mintegy okulásul a jövőre nézve, mondják el részletesen a kifogásaikat. No, ezekben aztán nem volt hiány.

Kiss Gébics Gábor, az ellenzék vezére azt vetette a Jóska szemére, hogy túl sok pénzt költene fejlesztésre, ahelyett, hogy a hátrányos helyzetűeket támogatná. Kiss Gébics Edömér, a másik hangadó – egyébként az előtte szóló testvérbátyja --, tűrhetetlennek tartotta, hogy túl sokat szánnak segélyezésre, ami nem old meg semmit.

Ahogy éjfélt ütött az óra, nyílt az ajtó, belépett rajta Kiss Gébics Gábor hites felesége, méghozzá vérben forgó szemmel, s úgy hazapenderítette az urát, hogy meg sem állt volna a Tiszáig, ha nem fogja meg a töltés. Néhány perc múlva aztán Kiss Gébics Edömért is kirángatta a neje az ülésteremből. Az ellenzék így kisebbségben maradt, és két perc alatt sikerült elfogadtatni a költségvetést.

-- Hát, ezt hogy csináltad? – kérdezte otthon Jóska a feleségétől.

-- Egyáltalán nem volt nehéz – mosolygott hamiskásan az asszony. – Csak felhívtam éjfél előtt a két asszonyt, és elpanaszoltam, hogy amilyen züllött vagy, az ülés után el akarod vinni a képviselőket a Marihoz, egy kis orgiára. Épp azért vagytok ilyen sokáig. A többi már ment, mint a karikacsapás.

Vérfagyasztó történet

Történt egyszer, hogy egy szupertitkos kutatóintézetben, mely az örök élet titkát próbálta feltárni, kísérleti alanyt kerestek, aki vállalná, hogy hibernálják. A felhívás enyhén szólva lanyha érdeklődést váltott ki, csupán egyetlen ember jelentkezett. Amin nem is csodálkozhatunk, tekintve, hogy a kísérletek szupertitkos volta miatt, a felhívás csak szűk körben és virágnyelven jelenhetett meg. Na, szóval, emberünket a formaságok elintézése után annak rendje, s módja szerint lefagyasztották, és ott hevert a hűtőkamrában vagy harminc évig.

Miután kiolvasztották, s elvégeztek rajta néhányszáz rendkívül fontos vizsgálatot, felmerült a kérdés, hogyan lehetne különösebb zökkenők nélkül visszajuttatni a mindennapi életbe, mely időközben bizony nagyot változott. Ekkor jutott eszébe valamelyik okos embernek, hogy az akklimatizáláshoz a televízió segítségét vegyék igénybe, mely szemléletesen ábrázolja a való világot. Hősünket tehát bezárták egy szobába, leültették egy tévékészülék elé, ellátták minden jóval, és bámulhatta napjaink valóságát egy egész hónapig.

Miután már úgy fújta az aktuális világpolitikai eseményeket és a parlamenti frakcióvezetők nevét, mint a vízfolyás, és már a forgatókönyvírónál is jobban tudta, hogy a szappanoperákban melyik gyereknek ki az apja, zsebébe nyomtak egy vastag pénzköteget és elbúcsúztak tőle.

Első útja egy parkolóhoz vezetett, ahol a tévéből elsajátított legkorszerűbb módszerrel feltört és ellopott egy öt riasztóval felszerelt tízmilliós autót. Aztán meg sem állt a legközelebbi bevásárlóközpontig, ahol vásárolt tíz csomag szárnyas betétet, húsz karton joghurtot a Bifidus essensis miatt, meg huszonöt flakon szupertakarékos mosogatószert. Majd átugrott a gyógyszertárba, ahol beszerezte a mindennapi életben oly nélkülözhetetlen hashajtót, prosztatagyógyszert és potencianövelőt.

Mivel a filmek alapján hamar nyilvánvalóvá vált, milyen rossza a közbiztonság, kiment a piacra, vett egy Kalasnyikovot a hozzá tartozó lőszerekkel, amikor viszont az eladó megtagadta a nyugtaadást, azonnal felhívta az adóhatóságot, ezzel is jelezve, hogy ő a jó oldalon áll.

Kivett egy lakosztályt a legjobb hotelben, ide hozatta fel a vacsoráját, meg száraz martinit jéggel. Közben bekapcsolta a tévét. Mivel látta, hogy mindenki tehetséges és híres akar lenni, azon nyomban elküldte a jelentkezését a Megafaktor tehetségkutató összes kategóriájába, aztán feljelentette az illetékes hatóságnál az Esti mesét, mert Micimackónak a fél feneke kilógott a gatyából, végül a parlamenti közvetítésre kapcsolt. Itt az egyik miniszter azt nyilatkozta, hogy párbeszédet kell kezdeni a választópolgárokkal, ezért másnap reggel egyenesen az Országházba hajtott. Nagyon meglepődött, hogy senki nem akar vele beszélgetni, sőt, be sem engedik, pedig ő váltig hajtogatta, hogy választópolgár, még ha ez irányú jogait nem is gyakorolhatta az elmúlt harminc évben.

Elkeseredésében bement az első bárba, ahol, miként a filmekben látta, úgy szétlőtte a berendezést, ahogy az a nagy forgatókönyvben meg van írva. A rendőrség elől egy stadionba menekült, ahol épp egy futballmeccs kezdődött, így nyugodtan elvegyült a nem túl népes közönség soraiban.

A játék elég csapnivaló volt, ezért ráért megfigyelni a szurkolókat, akik változatos szidalmakkal illették a játékosokat, illetve egymást.

-- Akar beszélni róla? – lépett oda egy különösen izgatott szurkolóhoz, ahogyan a televízióban látta.

Az fenyegetően közeledett hozzá. Ekkor hirtelen beugrott, amit az egyik közvetítésen látott, feltépte a legközelebbi szék ülőkéjét, és a másikhoz vágta.

Dicsőséges, ám rövid utazása a való világban ezzel véget is ért. Őrizetbe vették, majd rövid vizsgálat után lefagyasztották újabb harminc évre. Ki tudja, lehet, hogy akkor már nem is lesz televízió.

Egy (szívünknek is) édes hungarikum

A dobostorta hungarikum, megalkotója Dobos C. József (1847-1924) híres pesti cukrászmester volt. Amikor 1884-ben elkészítette a róla elnevezett édességet. Célja az volt, hogy olyan tortát készítsen, amely a kor kissé elmaradott hűtési technikái mellett is hosszú ideig fogyasztható és élvezhető marad.

A tortát először 1885-ben, az első Budapesti Országos Általános Kiállításon mutatta be a nagyközönségnek. Első kóstolói között ott volt Erzsébet királyné és I. Ferenc József is. A dobostorta ezután vált ismertté Európa-szerte. Más volt, mint az addig megszokott torták. Kitűnt közülük egyszerű eleganciájával, hiszen akkoriban az emeletes, felcicomázott torták voltak a megszokottak. Másik titka a vajkrém volt, amelyet akkoriban még nem ismertek, a torták főzött krémekkel, tejszínhabbal készültek. Mind a csokoládés vajkrém, mind a tészta masszája Dobos C. József találmánya volt. A hagyomány szerint az édes vajkrémre a vajat köpülő fiú tévedése vezette rá, aki só helyett cukrot tett a köpülő edénybe. A cukrászmester az „elrontott” vajból alkotta meg híres művét.

Dobos C. József egész Európát beutazta, hogy megismertesse a nagyközönséggel művét. Nyomában a cukrászok sikertelenül próbálták megfejteni a torta összeállításának titkát, hiszen a receptet féltve őrizte. A dobostortát társzekereken, sózott jég között szállították műhelyéből Nyugat-Európa városaiba. 1906-ban, amikor visszavonult, átadta az eredeti receptet a Fővárosi Cukrász és Mézeskalácsos Ipartestületnek, azzal a feltétellel, hogy bármelyik ipartestületi tag azt szabadon felhasználhatja.

Ma az egész világon ismerik a dobostortát, s receptjének kis eltérésekkel több mint 100 variációja ismert.

Íme, az alkotó eredeti receptje!

Elkészítés

A  torta tésztáját un. doboslap-felvertből készítjük:

7 db tojásból 14 dkg cukorból, 14 dkg lisztből és 4 dkg olvasztott vajból elkészítjük a tésztát a piskótához hasonló módon. Az olvasztott vajat a tojássárgájához keverjük. 200 C'-on 6 vékony lapot sütünk belőle.

A torta krémje:

4 tojást , 20 dkg cukorral, 1,5 dkg vaníliás cukorral felmelegítünk 40-45 C'-ra, majd kihűlésig habbá verjük. 20 dkg olvasztott étcsokoládét és 3 dkg vajat (az eredeti receptben kakaóvaj szerepel!) összekeverünk 4 dkg kakaóporral, majd kihabosítjuk 23 dkg vajjal, és a tojáshabos masszával.

A dobostorta töltése:

5 dobos lapot összetöltünk és körbehúzzuk krémmel.

A dobostorta teteje:

15 dkg kockacukrot világosbarnára olvasztunk, majd a 6. piskóta lapra öntjük. A doboscukor dermedése előtt felvágjuk 16 szeletbe. A felszeletelt dobos tetőt ráhelyezzük a betöltött tortára, és felszeleteljük azt.

Hozzávalók:

7 db  tojás

14 dkg  cukor

14 dkg  liszt

4 dkg  vaj

4 db  tojás

20 dkg  cukor

15 g  vaníliás cukor

23 dkg  vaj

3 dkg  vaj

4 dkg  kakaópor

20 dkg  csokoládé (ét)

15 dkg  kockacukor

Árnyak a parkban

Amikor egymáshoz érnek az árnyak, a park életre kel. Tolvajok osonnak itt minden este, hogy álmot lopjanak a sötétség leple alatt. Ez az álom tartja őket életben. Kisimítja a reménytelenség ráncait, hogy hajnalban tiszta szívvel induljanak a kincset rejtő szemeteskukák, az ingyenkonyha, vagy épp a sarki kocsma felé.

Kezdetben mindenkinek jutott egy-egy pad, aztán újabb és újabb árnyak bukkantak elő a város rejtett bugyraiból. Hogy honnan és miért, azt nem kérdezte senki. Errefelé kérdezni nem szokás.

A régiek helyet szorítottak a beköltözőknek. Előbb csak ketten, később már hárman is birtokoltak egy-egy padot. Aztán egy napon izmos, fiatal csavargó jelent meg. Elégedett fennhéjázással nézett végig a harmincas aggastyánokon és reszketeg negyveneseken, aztán végignyúlt az első, épp üres padon. Amikor pedig felrázták, hogy húzódjon arrább, két kiadós ökölcsapással adta tudtukra: itt most már ő az úr.

A három korábbi lakó menedéket talált a szomszédos fák alatt, de a parkba beköltözött a félelem. És ez a félelem egyre nőtt. Hideg fényében szinte fürdött az új jövevény. Előbb csak az ételt-italt dézsmálta meg, aztán már részt követelt a koldusok bevételeiből, a tolvajok és guberálók zsákmányából is.

Aki tehette, elköltözött, a többiek pedig tűrtek és igyekeztek mind távolabb húzódni tőle. Csupán két zsebes próbált mindenáron a kegyeibe férkőzni. Mivel a többiek rendszeresen eltitkolták a bevételeik egy részét, a két szolgálatkész csatlós egy idő után a helyszínen hajtotta be a sarcot.

A főnök roppant elégedett volt, s hogy kifejezze elismerését, pillanatok alatt félrerugdosta a szomszédos padok lakóit, hogy emberei méltó lakrészhez jussanak mellette. Most aztán jutott ételre, de még inkább italra, a többiek pedig rettegve bújtak össze a földre terített kartondobozokon.

Ám egy reggel, ahogy az elcsigázott szemekbe nézett, a csavargó is félni kezdett. Mindenütt csapdát sejtett, aljas árulást, és mindenkiben árulót. Már elaludni sem mert. Minél inkább félt, annál többet ivott, és minél többet ivott, annál jobban félt. Már a zsebesekben sem bízott, mert rájött, hogy meglopják, de nem merte nekik megmondani, hiszen rajtuk kívül nem számíthatott senkire.

Abban az évben hirtelen jött a tél. Este még langyos szellő lengette a tépett kartondobozokból rakott tűz lángját, melynek melegénél a csavargó és emberei a sárga földig leitták magukat. Aztán hirtelen lehűlt a levegő, a park régi lakói összebújva, testmelegükkel tartották egymásban az életet. Reggelre dér borította a fákat.

Hajnalban az ágrólszakadtak szinte lábujjhegyen indultak szokásos zarándokútjukra. Csak este vették észre, hogy a három testbe örökre belefagyott a lélek.

Angolszövet

Üveges Gáspár sokáig állt a tükör előtt. Nézte magát jobbról, nézte magát balról, de még hátulról is. Kétség nem fért hozzá: a nadrág igaz mestermunka.

Az eleganciára mindig is sokat adott, de kellett is, mert annak idején csupa úriember járt hozzá cipőt csináltatni. Márpedig egy ilyen cipészmester nem járhatott akárhogy. Aztán változtak az idők. Jött a háború, s az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy divatozzanak.

A távolban még dörögtek az ágyúk, amikor Zsófi néni, a sarki borbély felesége nagy hirtelen benyitott az elárvult műhely ajtaján.

-- Szaladjon, Gáspár a városházára – lihegte kipirulva. – Toborozzák a susztereket. Azt mondják, beindul a cipőgyár.

Aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. Igaz, a gyárnak egyelőre csak tíz munkása van, no meg, egyelőre csak durva katonacsizmákat fognak gyártani, de ez is munka, és biztos volt abban, hogy egyszer még megmutathatja, mit tud.

Hónapok, évek múltak, a remény fogyott, de ő nem akart megválni rögeszméjétől.

-- Ugyan kinek kell a maga tudománya – korholta néha az asszony. – Nincs itt senkinek pénze divatcipőre. Verje ki a fejéből ezt a szamárságot!

De Gáspár, bár a hit lángja már alig pislákolt lelkében, hajthatatlan maradt. És neki lett igaza. Egy szép napon – míg él nem felejti el --, magához hívatta az igazgató.  Ahogy belépett a helyiségbe, mely valamikor egy zsidó fűszeres üzlete volt, mindjárt látta: komoly dologról van szó.

-- Gáspár bácsi! – mondta az igazgató könyörgő tekintettel. – Országos kiállítás lesz, és nekünk is fel kell küldenünk valami szép, nagyon szép cipőt a minisztériumba. Találjon ki valamit!

Éjszaka le sem hunyta a szemét, csak ült a konyhaasztal mellett, tervezgetett, rajzolgatott, s elégedetten dörzsölgette az ujjai között az nagydarab puha bőrt, melyet az igazgató szerzett valahonnan.

Egy hét alatt kész lett a cipő. Amikor bevitte a gyárba, mindenki összeszaladt. Rehákné, a titkárnő felpróbálta, s ahogy végigringott benne a koszos folyosón, érezte, minden szem rátapad.

A remekművet az igazgató vitte fel a fővárosba. Ő hozta magával a Gáspárnak járó jutalmat is, egy vég angolszövetet. Gáspár egy ideig szabadkozott, de az arcára volt írva, alig várja, hogy a kézbe vehesse a nadrágnak valót. Mert azt nyomban eldöntötte, hogy nadrágot varrat belőle. Szaladt is vele mindjárt a szabóhoz.

És most itt áll a tükör előtt. Hiába, az öreg Feldman érti a dolgát. Feltette a kalapját, felöltötte a legjobb cipőjét és elindult a gyárba. Hadd lássák, hogy néz ki egy kultúrember, ne higgyék, hogy ő mindig csak szurtosan tud járni!

A portás úgy eltátotta a száját, hogy még köszönni is elfelejtett. Egy fölényes Jó reggelt!-et vetett oda neki, és megállás nélkül ment tovább. Néhány bőrkötényes szaki álldogált a raktárajtóban. Nem beszélgettek, nem is mozdultak, csak a cigarettát gyűrögették a szájuk sarkában.

Belépett az ajtón. Innen is, onnan is csodálkozó szemek meredtek rá, de nem szólalt meg senki. Ez nagyon bántotta. Elvégre, egy angolszövetből készült nadrág egyáltalán nem mindennapi látvány, legalább annyi elvárható, hogy észrevegyék. Egy darabig bizonytalanul ácsorgott, aztán a kopott szekrényhez lépett, hogy átöltözzön. Magában arra a megállapításra jutott, hogy ezek az emberek nem tudják, mi az elegancia, s teljes mértékben híján vannak annak az esztétikai érzéknek, mely nélkül nem cipész egy cipész.

Ebben a pillanatban felpattant az igazgatói iroda ajtaja, s egy vadidegen férfi lépett ki rajta, majd még egy és még egy. A harmadik férfi alacsony, ragyás arcú ember volt, gyűrött zakóban és fehér ingben, melyen elmosódó sávokban virágzott a piszok. Szúrós, fürkésző szemmel nézett végig a termen, s mint kalászok a viharban, hirtelen mélyen a munkapadok fölé hajlottak a fejek. Csak Gáspár állt még mindig értetlenül.

Bámészkodása felbőszíthette a ragyás arcút.

-- Hát te ki vagy?  -- kiáltott rá parancsoláshoz szokott hangon.

Összerezzent, nem volt hozzászokva az ilyen modorhoz. Micsoda alakok vannak, gondolta magában. Csak úgy idejön, be sem mutatkozik, és elkezd ordítozni a becsületes munkásemberrel. Sőt, le is tegezi! Márpedig, ez az ország a dolgozóké! Ezt megmondta Sztálin elvtárs is, márpedig, ha ő mondta, akkor így is van.

-- Ki is vagy te? – csattant még nagyobbat az előbbi kérdés. – Már látom, egy csodabogár vagy, megismerem én az ilyeneket messziről!

-- Kikérem magamnak – sápadt el Gáspár a haragtól. – Üveges Gáspár, becsületes cipészmester vagyok, és nem tűröm ezt a hangot. Egyáltalán… Ki maga, és milyen jogon lépett be az igazgató elvtárs irodájába az ő távollétében?

A termet mélységes csönd ülte meg. Kívülről egy veréb szállt az ablakpárkányra, s megkopogtatta az üveget. Még a tél derekán szoktatták ide, akkor kezdték etetni. Kezes lett, naponta berepült az ablakon. Most senki sem állt fel, hogy kinyissa neki.

-- Én vagyok az igazgató! Megértetted? – sziszegte az idegen, és peckesen lépkedve elindult feléje az asztalok között. –A ti drága igazgatótok áruló lett, a nép ellensége… Elárult titeket, a munkásosztályt. Ma reggel mindent bevallott. Bár, lehet, hogy nem is mindent. Gyere, beszélgessünk egy kicsit!

Az igazgatói irodába léptek. Gáspár, aki ebben a pillanatban fáradtnak és végtelenül esendőnek érezte magát csöndesen leereszkedett az első székre.

-- Milyen otthonosan érzed itt magad – jegyezte meg gúnyosan az idegen. – Látom, nagyon jóban voltál az igazgatóval. Gyanús, nagyon gyanús… Különben, nem is tudtam, hogy ilyen jól öltöznek a suszterek.

-- De hát én nem suszter vagyok, hanem cipészmester! – csattant fel önérzetesen Gáspár.

-- Az mindegy. És nem is érdekel. Csak idegesít, hogy úgy jársz itt, mint egy katonatiszt. Még hogy becsületes munkásember! Menj csak! Menj haza, ne is lássalak! Ez munkahely, és nem divatszalon!

-- Mi történt? Istenem, hogy néz ki? Bújjon gyorsan ágyba, hívom az orvost! – jajveszékelte körül az asszony, amikor hazaért.

Csak legyintett. Nem, ezen az orvos nem segít. A sértések elleni gyógyszert még nem találták fel.

--. Egyszerűen hazaküldtek. Egyszerűen nincs rám szükség! Pedig ki dolgozott annyit, mint én? De az nem számít, csak az, hogy kivel vagy jóban, és milyen a nadrágod!

Az asszony tablettákat hozott, meg egy pohár vizet. Már épp vetkőzni kezdett, amikor valaki megzörgette a kaput.

A városházára vitték, majd egy szomszédos épületbe. Nagy könyvbe írták be a nevét, aztán betuszkolták a pincébe. A sötét, meg az orrfacsaró bűz megállásra késztette. Valaki nagyot lökött rajta, megbotlott és elvágódott. Homokszemek roppantak a fogai között.

Másnap reggel kinyílt az ajtó, szólították.

-- Miért titkolta el az előéletét a hatóságok előtt? – kérdezte tőle egy hang.

-- Én, kérem, nem titkoltam el semmit – suttogta ijedten, és csak most vette észre, hogy tetőtől talpig fekete. A pincében azelőtt szenet tárolhattak. – Nekem, kérem, nincs is előéletem.

-- Már, hogyne lenne – mondta egy szemüveges, szigorú tekintetű férfi. – Különben mért titkolnád, hogy katonatiszt voltál a Horthy-hadseregben.

-- Én..? De hiszen katona sem voltam. Láthatják – s elvonult az asztal előtt --, láthatják, hogy sánta vagyok.

-- Tudja ezt papírokkal igazolni?

-- Hogyne, kérem. Azonnal hazaszaladok, és hozom az irataimat.

-- Haza? Haza akar menni? – vigyorgott a szemüveges. – Hát mért van az, hogy innen mindenki haza akar menni? Maga csak ne strapálja azt a rossz lábát. A papírokat majd mi megkeressük. Ha vannak.

Visszavitték a pincébe. Most már csak néhány perc, legfeljebb egy óra, és tisztázódik minden – gondolta.

Csikorogva nyílott a vasajtó: csajkákban valami sárga löttyöt hoztak, meg kenyeret. A többiek mohón estek neki, innen is, onnan is szürcsölés hallatszott.

-- Én nem kérek – mondta Gáspár a deresedő hajú katonának. – engem mindjárt hazaengednek.

Ahogy odakünn sötétedett, úgy nőtt a kétségbeesése. Patkányok visítása ütötte meg a fülét. Végigfutott a hátán a hideg, borzongani kezdett. Érezte, hogy piszkos ujjai összetapadnak. Egész éjjel nem hunyta le a szemét.

Nappal feléje sem nézett senki. S az éjszakát ismét vacogó fogakkal, kavargó gyomorral virrasztotta át. Reggel nyílt a vasajtó. Valaki a nevét kiáltotta. Ahogy kilépett az ajtón, szemét elvakította a fény, mintha már hónapokat töltött volna odalenn.

Elindult. Ment, végig a főutcán, bizonytalan léptekkel. Az új, gyönyörű nadrág darabokra szakadt a térdén, s a szél meg-meglobogtatta a foszlányokat.

Üzleti szereposztás

Zsonglőri Mátyás karakterszínész és színigazgató meglehetősen nehezen hallotta meg az új idők szavát. Sokáig nem akarta észrevenni, hogy a vállalkozások korát éljük, hogy a szerepeket leosztották: van, aki e nélkül is boldogul, van, aki csak így, és van, aki még így sem. Egy napon aztán rádöbbent, hogy ha meg akarja menteni egykor szebb napokat látott intézményét, akkor vállalkoznia kell.

Előbb, kísérleti jelleggel, Mariska nénit, a ruhatárost kérte meg, hogy váltsa ki a vállalkozói engedélyt, aztán a buszsofőr és a karbantartó érkezett, majd sorra a többiek. Ment minden, mint a karikacsapás, úgy tűnt, új időszámítás kezdődik a színház életében.

Ám alig kezdődött el az új évad, máris jöttek a gondok. Az első premier előtt Mariska néni bejelentette, hogy őt beidézték az adóhatósághoz. A gazdátlanul maradt ruhatárból aztán eltűntek a kabátok. Az igazgató, jobb híján, elrendelte, hogy hasonló esetben a publikum legközelebb kabátban is végignézheti az előadást.

Amikor az első vidéki turnéra indultak volna, Józsi, a buszsofőr közölte, hogy ő most ugyan el nem mozdulhat sehová, mert munkaügyi ellenőrzést vár. A társulat üdvöskéje, aki ezen az estén éppen Júliát alakította volna, e szavak hallatára szedte a cókmókját, és elindult, hogy konzultáljon a jogtanácsosával.

De Zsonglőri Mátyást, nomen est omen, nem olyan fából faragták, hogy ilyen apróságok miatt lemondjon egy előadást. Ilonkát, a súgót gyorsan beültette a volán mögé, mert bár sohasem volt jogosítványa, a legnehezebb helyzetekben is feltalálja magát. A merész döntés rendkívül szerencsésnek bizonyult, ugyanis másfélórás késéssel sikerült eljutni Laposberénybe, és az autóbuszban keletkezett kár sem volt jelentős.

Itt a szépszámú közönség már egyre fogyatkozó türelemmel várta az előadást, ám azt még nem lehetett elkezdeni, mert valahogy pótolni kellett Júliát. Előbb Sanyit, a lányos arcú fűtőt próbálták rávenni a beugrásra, aki mindig elkísérte a társulatot, de az rekedtségére való hivatkozással nem vállalta a feladatot. Végül Rózsikára, a pénztárosra esett a választás, aki ugyan benne volt már a korban, de a szerelem nem korfüggő, meg hát, Júlia is megöregszik egyszer, ha megéri.

A darabot aztán sikerült előadni, bár egy-két malőr becsúszott. Az erkélyjelenetnél például Rózsika teljesen megfeledkezett magáról, és addig nem engedte beljebb Rómeót, míg meg nem váltotta a belépőjegyet.

A viszontagságok azonban korántsem értek véget. Néhány hét múlva a színházat megszállták az adóellenőrök, láthatatlan jövedelmek után kutatva. Állítólag egyikük korábban végignézte a Kékszakállú herceg vára című előadást, s gyanússá vált neki, hogy a herceg az utolsó ajtót az istennek sem akarta kinyitni. Az a meggyőződése támadt, hogy e mögött rejtegetik a fiktív számlákat.

Végül nem találtak komolyabb szabálytalanságot. Csak azt nehezményezték, hogy miközben a gázsit különféle vállalkozásoknak fizették ki, a szereposztásban a színészek neve szerepelt. Utasították Mátyást, hogy ez többé ne forduljon elő. A következő előadás színlapja már így nézett ki: Othelló szerepében Purgatórium Bt, Desdemona szerepében Ártatlanság Kft, Jágó szerepében Ármány Bt, és így tovább.

Egy angyal türelmével

"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon... Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel." (Márai Sándor)

Mónika csomagol, avagy a koponyák útra kelnek

Mónika csomagol. Hetek, hónapok óta halogatta a döntést, még reménykedett, hogy egyetemi diplomával, nyelvvizsgával hátha szüksége van rá e kis hazának, de most már döntött: elmegy külföldre, munkát vállal valahol, valamit. Hét hónapja járt állást keresve, városról városra, már a kétkezi munkát is elvállalta volna, de kiröhögték: túlképzett ember nem kell, mert az előbb-utóbb okoskodni kezd, hamar kinyílik a csipája.

Szóval Mónika elutazik, mint ahogy a többi tíz-vagy százezernyi fiatal, aki már nyakába vette a világot. Esetenként kalandvágyból, de többnyire, mint Mónika is, azért mert itt nem volt szükség a munkájukra, tudásukra. Hogy hányan vannak, nem tudja senki, nem tartja számon senki. Ki van találva ez az Európai Unió, a munkaerő szabad áramlása azt jelenti, hogy csak keletről nyugatra, a tőke szabad áramlása pedig azt, hogy csak nyugatról keletre.

Pedig hányszor, de hányszor elmondták gyönyörű ünnepi beszédekben a mi drága politikusaink, hogy nekünk nincsenek hatalmas olaj-, gáz- vagy aranykészleteink, az egyetlen kincsünk, amire ezt az országot építeni lehet, az a tehetség, a kiművelt emberfő. Amelyik most elmegy. Ami még nem lenne baj, hadd tanuljon, tapasztaljon, de egyáltalán nem biztos, hogy hazajön. A kinti fiatalok azt mondják, aki ott lehúzott öt évet, kialakult a baráti köre, netán párt talált magának, az, még ha akar is, nehezen illeszkedik már vissza.

Volt miniszterelnökünk, született Gyurcsány Ferenc azon kesergett egy beszédében, hogy a magyar fiatal nem elég mobil, nem akar külföldre menni, egészségügyi minisztere, Horváth Ágnes pedig azt mondta, hadd menjenek el a magyar orvosok, majd visszajönnek. Hát nem jönnek. Azt elfelejtették elmondani, hogy ezeknek az embereknek a taníttatását óvodától szakvizsgáig a magyar adófizetők állták, így ezzel a pénzzel megajándékoztuk azokat a nálunk jóval gazdagabb országokat, ahol két kézzel kaptak a képzett munkaerőn.

Különben sem nagyon izgatja ez a kérdés a politikusainkat. Évek óta várom, hogy a parlamentben bármelyik padsorból feláll valaki és azt mondja: ez így nem mehet tovább, hiszen pusztulunk, veszünk… De nem, nem állt fel senki. A Magyar Tudományos Akadémia egy néhány százmilliós alapot ugyan létrehozott, amelyből sikerült öt évre hazahozni hat világszerte elismert fiatal magyar tudóst, de ez csak csepp a tengerben. Csak a BKV-nél ennek a többszörösét fizették ki végkielégítés formájában.

Szóval az agyelszívás folytatódik tovább. És már nem csupán a koponyák kelnek útra, hanem, a munkáskezek is. Mónika becsomagolt.

-- Mónika, gyere vissza, hiszen itt szükség van rád! – kiáltanám utána, de már hátra sem néz. Én meg Illyés Gyulára gondolok, aki Nem volt elég című versében ezt írta: „Mert sem erő, sem bölcsesség nem lehet elég, hogy megójja a házat, amelyben lakója nem lelheti meg a helyét.”

A C-vitamin legendája

Szent-Györgyi Albert érdekes körülmények között jött rá arra, hogy a zöldpaprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusféle gyümölcsök. A legendák szerint utálta a paprikát, és amikor egyik este a felesége a vacsora mellé egy darab paprikát is odatett, rutinos férjként vitatkozás helyett egy óvatlan pillanatban a köpenye zsebébe dugta. Elfogyasztotta a vacsoráját, majd lement a laboratóriumába, és sok más zöldség és gyümölcs sikertelen kipróbálása után, veszítenivalója nem lévén elővette a vacsoráról kimenekített paprikát, és munkához látott. Állítólag még aznap éjjel a kezében volt a megoldás. Tudta, hogy megtalálta a C-vitamin aranybányáját. A korábbi apró, jelentéktelen mennyiségek után egyszeriben több kilónyit tudott előállítani.

A 30-as évektől egy oxidációs folyamat reakciós késését kutatta, amiből azt a következtetést vonta le, hogy ez valamilyen redukáló anyag meglétére utal. Észrevette, hogy ez az anyag a mellékvesekéregben és a citrusfélékben egyaránt előfordul, és az is ismertté vált, hogy az emberi sejteknek szükségük van erre az anyagra, de csak növények és állatok tudják előállítani. Az emberen kívül még egy faj van, amelynek a szervezete nem képes a C-vitamin előállítására, ez pedig a tengerimalac.

Felfedezte, hogy gyógyítani lehet vele a skorbutot, ekkor keresztelte el aszkorbin-sav névre. 1937-ben élettani-orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért. Napjainkban elsősorban antioxidáns, sejtvédő hatása adja a C-vitamin fontosságát.