A csöndes kárpátaljai kisváros fölött átvonult a háború vihara. Bár a vihar ebben az esetbe erős túlzás, mert talán egyetlen puskalövés sem dördült. Reggel eltűntek a német és a magyar katonák, este pedig bevonultak az oroszok.
Az új hatalom első két intézkedése szimbolikusan már jelezte is az őslakosok számára, hogy mire számíthatnak. A főtéren gyorsan felállítottak egy hatalmas Sztálin-szobrot, aztán néhány hét alatt mindenkit elhurcoltak, aki valamit számított, akinek korábban szava volt a városban. Már aki addig nem menekült el. Vitték a hivatalnokot és az újságírót, a tanárt, a papot, az orvost és az ügyvédet.
Gazsinak, az öreg cigányprímásnak semmi baja nem esett, róla aztán senki nem feltételezte, hogy a régi rendszer híve lenne. Ennek ellenére, rá is nehéz idők jártak, a patinás étteremben, ahol évek óta muzsikált, alig volt vendég.
Csak orosz katonatisztek tértek be néha, de azoknak más muzsika kellett, hiába kezdte nekik húzni, hogy „Van egy szőke asszony…”. Egy este, mivel nem tudta nekik eljátszani a Kalinká-t, az egyik pisztollyal hadonászott, majd összetörte a hegedűjét.
Hetekig ragasztgatta a hangszert, végül sikerült is valahogy helyrehoznia, de már sohasem lett az igazi. Ő meg sohasem heverte ki a csapást, ivásnak adta a fejét. Olykor, ha már nagyon felöntött a garatra, leült a Sztálin-szobor tövébe és órák hosszat muzsikált.
A hatóságok persze nem vették jó néven ezt a foglalatosságot, politikai indítékot sejtettek mögötte. Néhányszor be is vitték, egész éjjel vallatták, de reggel mindig kiengedték. Az öreg ugyanis azzal mentegetőzött, hogy merő hálából és tiszteletből hegedül a szobor tövében. Mint mondta, nincs semmije a hegedűn kívül, ezért az általa rendkívül nagyra becsült Vezért csak egy kis muzsikával tudja megajándékozni.
Beindult azonnal a propagandagépezet, még az újságok is megírták, hogy az öreg, nincstelen cigány, akit az elmúlt rendszerben mindvégig elnyomtak, milyen megható módon fejezi ki háláját. Ettől kezdve egészen megváltozott az élete, megengedték, hogy újra játsszon a régi étteremben, türelmesen tanítgatták az orosz nótákra.
Ennek ellenére Gazsi továbbra is kijárt a szobor mellé muzsikálni, ahol mindig szép számú közönsége akadt.
A hatóságok nem tudták felfogni, hogy ilyen esetekben mért csődül oda annyi derűs, sőt életvidám magyar, amikor állandóan egy nótát játszik, az is szomorú.
Néhány hét múlva aztán fény derült a titokra. Az új hatalom ekkor már elég kiterjedt besúgóhálózatot alakított ki. A besúgók egyike, aki jól beszélt magyarul, csöndesen elvegyült a bámészkodók között. Előbb csak az ismerős dallamok ütötték meg a fülét, aztán rájött, hogy Gazsi a Sztálin-szobor óvó árnyékában a „Hazugság volt minden szavad…” kezdetű nótát húzza. Ez volt az utolsó fellépése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése