Bence Jóska balladája

Valahol, a határ túloldalán egy öregasszony minden reggel kiáll a tornácra, bámul a szögesdrót-kerítés felé, melyet már régen lebontottak. Vár valakit, több mint harminc éve.

Itt, a Kiserdő fái alatt olyan bizonytalanul sötét az este, mint az élet. Csak a távoli fények állandóak, a csillagok üzenet odafenn, meg egy kis falu lámpái odaát, a folyó másik oldalán. Ezekben még akkor is biztos lehet az ember, ha nem látszanak.

Na meg, biztos a határ is. A folyó testes vonalát követi, s mellette úgy sorakoznak a szögesdrót-kerítés tartóoszlopai, mint megannyi sírkereszt. Kérlelhetetlenül. Márpedig ő át akar menni. És át is megy. Nem azért készül rá évek óta, hogy most, az utolsó pillanatban meghátráljon. Persze, a többiek, az öreg Csordás kivételével, nem értik, mért vágyik ennyire.

Először ő is úgy akart átmenni, mint a rendes, becsületes emberek: útlevéllel. Nem adtak. Azt mondták, csak közeli rokonhoz lehet. Az meg nincs.

Így hát, maradt a szökés. Persze, előbb-utóbb úgyis visszahozzák. De az már nem számít. Akkor már nem élt hiába. Igaz, tiltott határátlépésért akár tíz évet is kaphat az ember, de jobb azt most leülni, míg nem sír utána asszony, gyerek.

Az öreg mesélte, hogy ott mindenki magyarul beszél, még a kirakatüvegek is tele vannak magyar feliratokkal.

-- És ott minden faluban van magyar iskola? – kérdezte akkor csodálkozva.

-- Ugyan, te szamár, hát ott minden iskola magyar – pirított rá az öreg.

Mostanában, ahogy tervezte az indulást, egyre többet gondolkodott azon, hogy mért is akar ő Magyarországra menni. Most már tudja, embereket keres. Embereket, akik ugyanolyanok mint ő. Akiknél egy kézfogásból is tudja az ember, hogy mit akarnak. Igaz, itt is vannak, csak kevesen. És mennyivel szebb lehet, ha mindenki felismerhető.

Ők, ott a másik oldalon még nem is tudják, hogy létezik egy Bence Jóska. És akiről nem tudnak, az nincs. De most majd vállon veregetik, mint a kisebbik testvért szokás, összekoccannak a poharak, s hiába a börtön, mert mindenkinek elmesélik, hogy él itt valaki, aki hozzájuk tartozik.

Vacogó fogakkal, de elégedetten mászott ki a vízből. Egyelőre nem vette észre senki. Az apró tutajt, amelyen a ruháját és a hátizsákot (benne egy kis demizson borral, mert üres kézzel mégsem állíthat be sehová) tolta maga előtt, csöndesen visszaengedte a vízre. Gyorsan felöltözött, aztán elindult a falu pislákoló fényei felé.

A falu aludt. Sebaj, gondolta, minél beljebb megyek, annál nehezebben találnak rám. Az országúton négy kerékpáros közeledett.

-- Hé, magyarok, álljatok meg! Én jöttem el hozzátok, Bence Jóska! Átúsztam a Tiszát! – Kiáltott nekik már messziről.

Azok értetlenül bámultak rá. Csak most vette észre, hogy részegek. Örömében, hogy végre célhoz ért, mégis elővette a demizsont. Azonnal felderült a képük. Szaporán járt körbe a bor az árokparton. Már a negyedik körnél tartottak, amikor az egyik megbökte.

-- És biztos nem tudja senki, hogy itt vagy? – kérdezte, sanda pillantással.

-- Már honnan tudná?

-- Aztán pénzed van-e?

-- Ugyan, honnan lenne nekem magyar pénzem – mondta kissé röstellkedve.

Egy darabig nem szóltak semmit.

-- Hát órád? – törte meg az egyik a csöndet.

-- Az van. Pobeda. A legjobb szovjet márka – mondta Jóska, és a sötétben egy kicsit kihúzta magát.

Néhány hónap múlva a helyi lap egyik eldugott sarkában a következő rendőrségi hír jelent meg: „Z. község határában, egy erdei tisztáson egy már erősen oszlásnak indult holttestet találtak. A húsz év körüli fiatalembert, akinek kiléte egyelőre ismeretlen, több késszúrással ölték meg.”

A holttestet sohasem sikerült azonosítani.

Valahol, a határ túloldalán egy öregasszony minden reggel kiáll a tornácra, bámul a szögesdrót-kerítés felé, melyet már régen lebontottak. Vár valakit, több mint harminc éve.