Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház terraszán megláttam
Kálmán Imrét és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi trabukkóját jóízűen rágcsálta, az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a Tatárjárás sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle és boldogan mondta:- Micsoda siker!... Sohse mertem volna hinni!
Ez a tüntetően kilobbantott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette, tehát féltékenyen válaszoltam:
- Hm! Operett? Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal?
Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon, amikor a lélek millió mérfölddel nyargal a test előtt. Fölényesen válaszolta:
- Meglesz az is, csak ép taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák.
- Pénzt? Mire?
- A pénz jó. Fölszabadítja a főt és a szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat!
- Nézze, Kálmán Imre... a múlt héten a redakcióban lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú, tizenkilenc éves, Bartók Bélának hívják, a tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája és az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott hát bennünket, hogy hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az ember-mentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, hogy micsoda dicsőség lesz a számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a leányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmiesetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán, - legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy pohos kenyeret és egy hosszú rúd szalonnát, megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell!
...Mostanában megint láttam Kálmán Imrét Bécsben. Azt mondják, egyike ott a legnagyobb jövedelmű embereknek. Sajnos, nem tudtam beszélni vele, mert nagyon el volt foglalva legújabb operettjének színpadi előkészületeivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése