Pataki Jolán tízedik unokája

Az eső csöndesen dobol az ablakon. Odakinn kemény a sötét, de itt-ott azért fény sejlik, a csillogó szemű házak előtt felszakadnak a ködök. Az esőt mindig is szerette. Hányszor, de hányszor feküdt éjszakánként nyitott szemmel az ágyon, hallgatva a monoton dobogást.

Valahol, a harmadik szobába fölsír egy csecsemő. Lélegzetvisszafojtva hallgatja. Tíz gyermek van egy szobába, egyformák mind, mint tíz piciny tojás. Másnak. Az anyának nem. Ő megismeri, ha mind sírnak is, azt az egy törékeny cérnahangot.

-- Otthon – jut eszébe megint a rég elhagyott szülői ház. – Hol van az az otthon?

Lassan hajnalodik. Egy óra múlva szoptatni kell. Az ágyra dől, mert nehéz a lába, mint vándoré, a hosszú zarándokút után. Nem jön álom a szemére. Az anyjára gondol, de már nem a csalódás dühével, mint néhány nappal ezelőtt, csupán valami makacs, egyre súlyosabb szomorúsággal.

Vajon mért nem tudtak soha összemelegedni? Talán nagymamának volt igaza, amikor egyszer azt mondta: -- Ez a ti bajotok, ez a fene nagy kivagyiság, és a még nagyobb büszkeség. Ilyen volt minden Kevei, mióta világ a világ.

Később azt beszélték, hogy nagymama hallani sem akart erről a házasságról. Igaza volt. Egyenlőtlen erők küzdelmének bizonyult, nem szövetségnek. És Szalókiné Kevei Malvin mindig kemény kézzel irányította az értelmetlen harcot. Egész a válásig.

Ezt azért nem várta tőle. Hiszen mindent előre megbeszéltek. Még a kiságynak is helyet csináltak a régi gyerekszobában.

-- Ha megszülsz, gyertek csak haza – mondta. – Úgyis olyan egyedül vagyok.

Igaz, később azért megjegyezte: -- Szégyen ez, nagy szégyen lányom, hogy nincs apja a gyereknek. Az emberek sohasem fogják neked megbocsájtani.

Ez akkor szinte mellbe vágta. Egyszerre két helyen martak bele. Azt mindig is tudta, hogy az anyja csalódott, mert a lányából csak egy falusi tanító lett. De hogy a gyermekben, a saját unokájában, akit ő annyira vár, még ő is csak a szégyent lássa, ezt nem várta volna. Mégis hallgatott, örült, hogy befogadták.

Úgy tervezte, az utolsó napokat otthon tölti, mégiscsak biztonságosabb. Meglepődött, amikor egy ismeretlen férfi nyitott ajtót. Anyja zavartan álldogált az előszobában, s már harmadszor mondta el, mennyire örül, hogy így együtt van a család.

-- A család? – gondolta magában Klári. – Miféle család, hisz ezt az embert nem is ismerem.

Csak a vacsora után jutott eszébe az anyjának, hogy bemutassa az élettársát. Rudolf komoly, csendes embernek látszott, s Klári egy pillanatra, maga sem tudta miért, megsajnálta. Miközben leszedték az asztalt, az anyja megszólat:

-- Tudod, most, hogy Rudolf itt van, kicsit átrendeztük a lakást. Gyere, megmutatom!

Magyarázta, hogy az ebédlőbe új bútort vesznek, végigvezette a hálón, melyet már teljesen átalakítottak, végül a gyerekszobába léptek. Itt az anyja elhallgatott. Az ajtóban álltak. Csend volt.

-- És itt változik valami? – kérdezte Klári remegő hangon. Csak most látta, milyen sápadt az anyja.

-- Úgy gondoltuk, ez lesz a Rudolf dolgozószobája – nyögte ki, a szavak koppantak a fogai között. – Tudod, neki nyugalomra van szüksége.

Klári alatt megdobbant a föld.

-- És a gyerekkel mi lesz? – kérdezte könnyes szemmel.

-- Ó, igazán nem kell nyugtalankodnod. Rudolf már ki is nézett nektek egy szobát. Majd kibéreljük. Természetesen, álljuk a költségeket.

A szoptatás, mint mindig, most is boldog örömmel töltötte el. Elégedetten nézte a mohó kis szájat, mely nagy cuppogással nyelte az életet adó nedvet. Utána ledőlt egy kicsit. Már épp kerülgette szemét az álom, amikor nagy csörömpöléssel becsoszogott az ajtón Márta néni, és hozzálátott a takarításhoz.

-- Hé, anyuka, ébresztő, mindjárt kezdődik a vizit! -- kiáltott fel szokatlan jókedvvel. Majd látva, hogy Klári mennyire nekikeseredett, még hozzátette – Most néztem meg épp a legényt. Hát én mondom, egy kis vasgyúró. Azt mondják, ma már talán haza is mehet vele.

-- Hol az a „haza”, Márta néni? – sóhajtott fel Klári. – Néha úgy érzem, egy harmincéves gyerek vagyok, aki könnyelműen életet adott egy csecsemőnek, s most ébredt rá, hogy nincs hol fölnevelni.

Az öregasszony leült az ágy szélére.

-- Ne gyötörje magát, Klárika, mert még elmegy a teje – mondta, s mindig zsörtölődő hangja, most bársonyos volt, mit egy jó meleg takaró. – Higgye el, ha valaki, én meg tudom érteni magát.

Ettől a tenyeres-talpas, nagydarab, mindig zsörtölődő asszonytól nem várt ennyi együttérzést. Csak ült az ágy szélén, és nézett maga elé, mintha nagyon messze járna az idő útjain.

-- Öt évig vártam én is, míg megszültem a lányomat – motyogta, de mintha csak magának mondaná. – Pedig csak azért mentem ehhez a részeges uramhoz, hogy legyen egy gyerekem. Így is azt monda az anyám, ne válogass, lányom, örülj, hogy elvesz, te már vénlány vagy. Huszonnégy éves voltam.

Csönd lett. Márta néni a múltat, Klári a jövőt kutatta. Csak néha sírt fel egy-egy csecsemő a szomszédos szobákban. Márta néni tért vissza először.

-- És mi lenne, ha visszamenne a gyerekkel a faluba, ahol eddig is lakott. Ott magát mindenki szereti, Jolánka meg rendes asszony, biztosan befogadná. Ismerem, még lánykoromból. De rég is volt, mikor együtt szedtük a markot a kaszások után.

-- Hát igen, Jolán néni rendes asszony – legyintett lemondóan Klári. – Csak ő egy másik világban él. Látta volna, amikor megmondtam neki, hogy terhes vagyok. Napokig nem szólt hozzám. Aztán felajánlotta nekem, hogy összehoz egy özvegyemberrel a faluból, gyorsan menjek hozzá férjhez, nehogy szégyenben maradjak. Nem, nem… Ő egy másik világban él.

Márta néni kezébe vette a vödröt, s elindult az ajtó felé.

-- Klárika, a jó emberek a bajban mindig egy világban élnek – szólt vissza, aztán eltűnt a félhomályban.

A hírek most is pontosak volta: ma valóban hazamehet a kórházból. Megoldást még mindig nem talált. Talán mégis el kellett volna fogadni azt az albérletet? Ezen töri a fejét órák óta.

Lassan nyílik a nagy fehér ajtó. A nevét hallja.

-- Menjen ki a hallba, látogatója van – mondja egy szenvtelen hang.

Látogatóm? Nekem? Talán csak nem János? Nem, ő sosem jönne ide. Neki csak egy futó kaland volt ez az egész. Nevelje csak a gyerekeit, ezt a fiút ellátja egyedül is.

Az anyja álldogált ott.

-- Telefonáltam, és azt mondták, ma hazamehetsz – mondta lehajtott fejjel. – Hová viszed a gyereket?

-- Hová vigyem, az albérletbe? – tört ki Kláriból a keserűség.

Az meg sértődötten nézett rá.

-- Látod, látod, megcsinálod magadnak a bajt, aztán meg rám haragszol. Mondtam én már akkor, hogy nem kell neked ez a gyerek. De veled nem lehet beszélni!

-- Azért jöttél, hogy ezt megmond? – nézett rá kicsit szánakozva Klári, s olyan távolinak érezte, mint még soha. Beléjük fagyott a szó is, nem anya és lánya állt már szemben egymással, hanem két nőstényfarkas. Egyik a párját, másik a gyermekét féltette.

Odakinn valaki a cipőjét tisztogatta a rácson. Lassan nyílt az ajtó, előbb csak egy nagy bolyhos, fekete vállkendő látszott, aztán már Jolán néni is. Klári ijedten nézte az öregasszony szigorú arcát. Ismerte jól ezt a tekintetet. Jaj volt annak, aki ilyenkor ellentmondott neki. Még a köszönésében is, ahogy odavetette, volt valami parancsolás.

Klárit nézte, és ahogy nézte, úgy tetszett, az ezernyi apró ránc között, a szája szögletében megvillan egy morzsányi mosoly.

-- Hát a legényke, szeret-e enni? – kérdezi. Így mondta, legényke, ahogy az unokáinak, s ettől Klárinak hirtelen jókedve lett, s olyan, de olyan büszkeség töltötte el, mint még soha.

-- Azt aztán szeret, amikor szopni kezd, úgy hiszem, abba sem akarja hagyni – és kacagott a tekintete.

-- Akkor ember lesz belőle – szól Jolán néni, és nyomatékosan rá is bólint a már-már tudományos következtetésre. – Hanem – fordítja komolyra a szót, mintha elröstellné ezt a hirtelen jókedvet --, most már készüljön Klárika! Itt van a fiam a kocsival, mehetünk haza.

-- Csak nem fogja a faluba vinni a lányomat! -- visít fel Kevei Malvin hangja. -- Azt akarja, hogy kikezdjék őt is, magát is!

Pataki Jolán most fordul először a kalapos, jólöltözött asszony felé. Ahogy állnak, egymással szemben, Klári úgy érzi, hatalmas testével mindjárt eltapossa az anyját. De nem mozdul, csak az arca lesz megint kemény, mint az élet, mely ráncosra gyúrta.

-- Maga csak az én jó híremet ne féltse, de még a lányáét se! Megvoltunk eddig, megvoltunk ezután is! – csattan fel élesen a hangja. – Mikor reggel Márta megüzente, hogy Klárink milyen bajban van, azt gondoltam: felneveltem öt gyermeket, meg kilenc unokát, ezt az egyet még csak fel tudom nevelni. Az unokáimat Klárika tanította, meg a szomszédasszonyét is. Menjen csak, naccsága, nyugodtan haza, biztos sok dolga van abban a nagy házban!

De az utolsó mondatot Klári már nem hallja. Szalad fölfelé a lépcsőn, kettesével veszi a fokokat.