Ismertem egy fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor akart lenni. Higgadt, józan gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy kényelemmel tarthassa.
Szegény fiú lévén, sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha pedig szerény, akkor bizonyosan „gyámoltalan” a neve.
De a mi hősünket csak megacélozza a küzdelem és a becsmérlés: „Azért is megmutatom, hogy nem vagyok a legutolsó.”
Meg is mutatta volna, ha egyszer bolondjába azt nem mondja rá valaki: Nini, ennek a Jóskának milyen szép szeme van!
Jóska elpirult, de azontúl mindennap a szemekre vitte a társalgást. Az a megjegyzés, hogy őneki szép szeme van, tökéletesen megölte. Elméje belezavarodott apródonként. Megkövetelte, hogy a szemét dicsérjék. S ahol nem szemeiről beszéltek, az olyan társaságban elálmosodott...
Szép szemű Jóskának hívták mindenfelé, s ő édesdeden mosolygott e nevezetnek. Most már szívesebben ült az orvosi könyvek helyett a tükör előtt, és a saját szemeiben gyönyörködött.
- Ilyen szemek, ilyen gyönyörű ábrándos szemek! Igen! Ezekkel én sokra viszem.
Megérlelődött benne az a gondolat, hogy bele fog szeretni a király leánya, s megosztja vele a fele királyságot. Minek turkálna ő az unalmas, haszontalan könyvekben? A szép szemű Jóska azonban rosszul számított, sem a fele királyságot nem kapta meg., sem a doktori diplomát.
Mi ott akkor abban a kis városban, ahol Jóska lakott, azt hittük, hogy ez egy sajátos bolond, pedig azóta látom, hogy csak közönséges bolond volt, mert ilyen „szép szemű Jóska” sok van az okos emberek közt is, a bürókban, a parlamentben és mindenfelé.
:) Akad szép számmal!
VálaszTörlés