Angolszövet

Üveges Gáspár sokáig állt a tükör előtt. Nézte magát jobbról, nézte magát balról, de még hátulról is. Kétség nem fért hozzá: a nadrág igaz mestermunka.

Az eleganciára mindig is sokat adott, de kellett is, mert annak idején csupa úriember járt hozzá cipőt csináltatni. Márpedig egy ilyen cipészmester nem járhatott akárhogy. Aztán változtak az idők. Jött a háború, s az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy divatozzanak.

A távolban még dörögtek az ágyúk, amikor Zsófi néni, a sarki borbély felesége nagy hirtelen benyitott az elárvult műhely ajtaján.

-- Szaladjon, Gáspár a városházára – lihegte kipirulva. – Toborozzák a susztereket. Azt mondják, beindul a cipőgyár.

Aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. Igaz, a gyárnak egyelőre csak tíz munkása van, no meg, egyelőre csak durva katonacsizmákat fognak gyártani, de ez is munka, és biztos volt abban, hogy egyszer még megmutathatja, mit tud.

Hónapok, évek múltak, a remény fogyott, de ő nem akart megválni rögeszméjétől.

-- Ugyan kinek kell a maga tudománya – korholta néha az asszony. – Nincs itt senkinek pénze divatcipőre. Verje ki a fejéből ezt a szamárságot!

De Gáspár, bár a hit lángja már alig pislákolt lelkében, hajthatatlan maradt. És neki lett igaza. Egy szép napon – míg él nem felejti el --, magához hívatta az igazgató.  Ahogy belépett a helyiségbe, mely valamikor egy zsidó fűszeres üzlete volt, mindjárt látta: komoly dologról van szó.

-- Gáspár bácsi! – mondta az igazgató könyörgő tekintettel. – Országos kiállítás lesz, és nekünk is fel kell küldenünk valami szép, nagyon szép cipőt a minisztériumba. Találjon ki valamit!

Éjszaka le sem hunyta a szemét, csak ült a konyhaasztal mellett, tervezgetett, rajzolgatott, s elégedetten dörzsölgette az ujjai között az nagydarab puha bőrt, melyet az igazgató szerzett valahonnan.

Egy hét alatt kész lett a cipő. Amikor bevitte a gyárba, mindenki összeszaladt. Rehákné, a titkárnő felpróbálta, s ahogy végigringott benne a koszos folyosón, érezte, minden szem rátapad.

A remekművet az igazgató vitte fel a fővárosba. Ő hozta magával a Gáspárnak járó jutalmat is, egy vég angolszövetet. Gáspár egy ideig szabadkozott, de az arcára volt írva, alig várja, hogy a kézbe vehesse a nadrágnak valót. Mert azt nyomban eldöntötte, hogy nadrágot varrat belőle. Szaladt is vele mindjárt a szabóhoz.

És most itt áll a tükör előtt. Hiába, az öreg Feldman érti a dolgát. Feltette a kalapját, felöltötte a legjobb cipőjét és elindult a gyárba. Hadd lássák, hogy néz ki egy kultúrember, ne higgyék, hogy ő mindig csak szurtosan tud járni!

A portás úgy eltátotta a száját, hogy még köszönni is elfelejtett. Egy fölényes Jó reggelt!-et vetett oda neki, és megállás nélkül ment tovább. Néhány bőrkötényes szaki álldogált a raktárajtóban. Nem beszélgettek, nem is mozdultak, csak a cigarettát gyűrögették a szájuk sarkában.

Belépett az ajtón. Innen is, onnan is csodálkozó szemek meredtek rá, de nem szólalt meg senki. Ez nagyon bántotta. Elvégre, egy angolszövetből készült nadrág egyáltalán nem mindennapi látvány, legalább annyi elvárható, hogy észrevegyék. Egy darabig bizonytalanul ácsorgott, aztán a kopott szekrényhez lépett, hogy átöltözzön. Magában arra a megállapításra jutott, hogy ezek az emberek nem tudják, mi az elegancia, s teljes mértékben híján vannak annak az esztétikai érzéknek, mely nélkül nem cipész egy cipész.

Ebben a pillanatban felpattant az igazgatói iroda ajtaja, s egy vadidegen férfi lépett ki rajta, majd még egy és még egy. A harmadik férfi alacsony, ragyás arcú ember volt, gyűrött zakóban és fehér ingben, melyen elmosódó sávokban virágzott a piszok. Szúrós, fürkésző szemmel nézett végig a termen, s mint kalászok a viharban, hirtelen mélyen a munkapadok fölé hajlottak a fejek. Csak Gáspár állt még mindig értetlenül.

Bámészkodása felbőszíthette a ragyás arcút.

-- Hát te ki vagy?  -- kiáltott rá parancsoláshoz szokott hangon.

Összerezzent, nem volt hozzászokva az ilyen modorhoz. Micsoda alakok vannak, gondolta magában. Csak úgy idejön, be sem mutatkozik, és elkezd ordítozni a becsületes munkásemberrel. Sőt, le is tegezi! Márpedig, ez az ország a dolgozóké! Ezt megmondta Sztálin elvtárs is, márpedig, ha ő mondta, akkor így is van.

-- Ki is vagy te? – csattant még nagyobbat az előbbi kérdés. – Már látom, egy csodabogár vagy, megismerem én az ilyeneket messziről!

-- Kikérem magamnak – sápadt el Gáspár a haragtól. – Üveges Gáspár, becsületes cipészmester vagyok, és nem tűröm ezt a hangot. Egyáltalán… Ki maga, és milyen jogon lépett be az igazgató elvtárs irodájába az ő távollétében?

A termet mélységes csönd ülte meg. Kívülről egy veréb szállt az ablakpárkányra, s megkopogtatta az üveget. Még a tél derekán szoktatták ide, akkor kezdték etetni. Kezes lett, naponta berepült az ablakon. Most senki sem állt fel, hogy kinyissa neki.

-- Én vagyok az igazgató! Megértetted? – sziszegte az idegen, és peckesen lépkedve elindult feléje az asztalok között. –A ti drága igazgatótok áruló lett, a nép ellensége… Elárult titeket, a munkásosztályt. Ma reggel mindent bevallott. Bár, lehet, hogy nem is mindent. Gyere, beszélgessünk egy kicsit!

Az igazgatói irodába léptek. Gáspár, aki ebben a pillanatban fáradtnak és végtelenül esendőnek érezte magát csöndesen leereszkedett az első székre.

-- Milyen otthonosan érzed itt magad – jegyezte meg gúnyosan az idegen. – Látom, nagyon jóban voltál az igazgatóval. Gyanús, nagyon gyanús… Különben, nem is tudtam, hogy ilyen jól öltöznek a suszterek.

-- De hát én nem suszter vagyok, hanem cipészmester! – csattant fel önérzetesen Gáspár.

-- Az mindegy. És nem is érdekel. Csak idegesít, hogy úgy jársz itt, mint egy katonatiszt. Még hogy becsületes munkásember! Menj csak! Menj haza, ne is lássalak! Ez munkahely, és nem divatszalon!

-- Mi történt? Istenem, hogy néz ki? Bújjon gyorsan ágyba, hívom az orvost! – jajveszékelte körül az asszony, amikor hazaért.

Csak legyintett. Nem, ezen az orvos nem segít. A sértések elleni gyógyszert még nem találták fel.

--. Egyszerűen hazaküldtek. Egyszerűen nincs rám szükség! Pedig ki dolgozott annyit, mint én? De az nem számít, csak az, hogy kivel vagy jóban, és milyen a nadrágod!

Az asszony tablettákat hozott, meg egy pohár vizet. Már épp vetkőzni kezdett, amikor valaki megzörgette a kaput.

A városházára vitték, majd egy szomszédos épületbe. Nagy könyvbe írták be a nevét, aztán betuszkolták a pincébe. A sötét, meg az orrfacsaró bűz megállásra késztette. Valaki nagyot lökött rajta, megbotlott és elvágódott. Homokszemek roppantak a fogai között.

Másnap reggel kinyílt az ajtó, szólították.

-- Miért titkolta el az előéletét a hatóságok előtt? – kérdezte tőle egy hang.

-- Én, kérem, nem titkoltam el semmit – suttogta ijedten, és csak most vette észre, hogy tetőtől talpig fekete. A pincében azelőtt szenet tárolhattak. – Nekem, kérem, nincs is előéletem.

-- Már, hogyne lenne – mondta egy szemüveges, szigorú tekintetű férfi. – Különben mért titkolnád, hogy katonatiszt voltál a Horthy-hadseregben.

-- Én..? De hiszen katona sem voltam. Láthatják – s elvonult az asztal előtt --, láthatják, hogy sánta vagyok.

-- Tudja ezt papírokkal igazolni?

-- Hogyne, kérem. Azonnal hazaszaladok, és hozom az irataimat.

-- Haza? Haza akar menni? – vigyorgott a szemüveges. – Hát mért van az, hogy innen mindenki haza akar menni? Maga csak ne strapálja azt a rossz lábát. A papírokat majd mi megkeressük. Ha vannak.

Visszavitték a pincébe. Most már csak néhány perc, legfeljebb egy óra, és tisztázódik minden – gondolta.

Csikorogva nyílott a vasajtó: csajkákban valami sárga löttyöt hoztak, meg kenyeret. A többiek mohón estek neki, innen is, onnan is szürcsölés hallatszott.

-- Én nem kérek – mondta Gáspár a deresedő hajú katonának. – engem mindjárt hazaengednek.

Ahogy odakünn sötétedett, úgy nőtt a kétségbeesése. Patkányok visítása ütötte meg a fülét. Végigfutott a hátán a hideg, borzongani kezdett. Érezte, hogy piszkos ujjai összetapadnak. Egész éjjel nem hunyta le a szemét.

Nappal feléje sem nézett senki. S az éjszakát ismét vacogó fogakkal, kavargó gyomorral virrasztotta át. Reggel nyílt a vasajtó. Valaki a nevét kiáltotta. Ahogy kilépett az ajtón, szemét elvakította a fény, mintha már hónapokat töltött volna odalenn.

Elindult. Ment, végig a főutcán, bizonytalan léptekkel. Az új, gyönyörű nadrág darabokra szakadt a térdén, s a szél meg-meglobogtatta a foszlányokat.