2011. január 14., péntek

Egy marék virág

Mint mindig, most is csak résnyire nyitotta ki a kaput. Azóta alakult ki benn ez a szokás, mióta egyedül él. Észrevétlenül, mint a fiatal akác ágain a tövis. Aki magára marad, az gyenge, azt bárki kikezdheti szóval, szívvel, karóval.
Kati állt kint. Széles, kissé zavart mosollyal oszlatta szét a pillanatnyi feszültséget. Szép volt, amilyen szép csak egy húszéves lány lehet, aki tudatában is van a szépségének.
Nem úgy, mint két évvel ezelőtt, amikor az óvodába jött dolgozni – gondolta magában Erzsi, miközben a biztosítóláncot kezdte lecsatolni a kapuról. – Akkor naiv és gátlásos volt. Amit persze sokan kihasználtak.
-- De jó, hogy itthon talállak, Erzsikém! – kiáltott, s arca elpirult az örömtől. – Már annyiszor kisegítettél, gondoltam, most is számíthatok rád.
A háta mögé nyúlt, és előhúzott valakit. Apró, maszatos emberke volt, nem lehetett több négy-ötévesnél, a nadrágja elszakadt, az inge térdig lógott.
-- Betévedt hozzánk az udvarba ez a gyerek, anyám meg, amilyen nagylelkű felkarolta. Állítólag eltévedt, meg sem tudja mondani, hol lakik. Anyám meg rám bízta, hogy vigyem haza valahogy, mert valaki csak ismeri. De engem várnak. Drága Erzsikém, vidd haza ezt a kölyköt helyettem, elvégre csak nem hagyhatom itt az utcán.
Érezte, ahogy a vér az agyába tolul. Persze, megint a régi nóta, mint annak idején, amikor még együtt dolgoztak. Majd az Erzsi elvállalja, majd Erzsi tovább marad, majd Erzsit megkérjük, neki úgysincs családja, hová sietne. Hogy ezt mennyire unta! Mintha az, hogy elrontotta az életét, egyenesen kötelezte volna a jótéteményre! Mintha még tőle várnának hálát, hogy elfoglaltságot biztosítanak számára!
Miért segítene? Nem, valahogy ki kell maradnia ebből. Elvégre, csak nem fog ezzel a koszos, elcseppenő orrú gyerekkel mászkálni a városban. Ki tudja, lehet, hogy még tetves is!
Ahogy erre gondolt, a gyerek kócos fejére siklott a pillantása.
-- Talán a rendőrséget… -- kezdte erőltetett nyugalommal. A fiúcska felemelte a tekintetét. A szemgolyók hatalmas fehérjében mélyfekete szemek villantak. Erzsi mérgesen nézett rá, de az állta a tekintetét, könyörgő, kétségbeesett pillantással.
-- Na, gyere! -- rántotta be kezénél fogva a fiút a kapun, mely nagyot csapódva vágódott be a meglepett Kati orra előtt.
-- Hogy hívnak? – nézett vissza a kissé megszeppent gyerekre.
-- Misinek – válaszolta az, zavart mosollyal a szája szélén, mintha már az is meglepné, hogy egyáltalán szólnak hozzá.
A mosakodás után nem sokat kérette magát, jó étvággyal látott neki a sebtében elkészített uzsonnának. Ő meg csak nézte, amint hatalmas kortyokban nyeli a tejeskávét, s öklömnyi harapásokkal a vastagon vajazott kenyeret.
-- Melyik utcában laksz? – kérdezte, mert csak most jutott eszébe, hogy valahol esetleg kétségbeesetten keresik, várják a gyermeket.
-- Egy nagy ház mellett, a sarkon -- -- válaszolta Misi, de egy percre sem hagyta abba az evést, sőt még a korábbinál is erősebben szorította a bögrét, mely két apró kezében még nagyobbnak látszott.
-- És mi van abban a nagy házban? – kérdezte, mert csak most kezdett rájönni, hogy milyen keményfába vágta a fejszéjét.
-- Nénik, bácsik, meg mindenféle gép. De azokat nem szeretem.
-- Miért nem szereted?
-- Mert hangosan morognak, és este, amikor lefekszem, a sötétben mindig félek, hogy rám dől a ház.
Annyi már nyilvánvalóvá vált, hogy valamelyik gyár közelében lakik a fiú, s a további kérdések azt is tisztázták, talán a vasgyárról lehet szó. Elindultak, Erzsi megfogta a fiúcska kezét. Aztán, ahogy a kis meleg tenyér a markába lapult, s a zebránál görcsösen kapaszkodott az ujjába, valami izgatott, büszke öröm töltötte el.
Átszelték a régi vásárteret, melyet már teljesen benőtt a gaz. A düledező fabódék mellett embermagasságú halmok mutatták: a környék lakói ide hordják a hulladékot. Pedig a bejáratnál, a rég kidőlt kapu mellett méteres tábla hirdette: „ Szemét lerakása tilos!”
A vásártér után már nehezen ismerte ki magát, évek óta nem járt erre. De nem is volt szükség a helyismeretére, a fiú, mint a vadat szimatoló vizsla, egyre szaporább léptekkel vonszolta egy kis mellékutca felé. A bokáig érő sárral borított, követ sosem látott út két oldalán négy-öt ház düledezett. Az elsőt, amelyik a sarkon állt, különösen megviselte már az idő, roggyant vállai alig tartották a horpadt tetőt. A fiú megállt a foghíjas kerítés előtt.
-- Mamó, mamó! – kiáltott a ház felé, de csak egy lompos farkú, villogó szemű korcs kutya rohant elő a vályogfal mögül, s tartott nagy ugatással a kapu felé.
Misi könnyed mozdulattal félrelökte az inkább csak szimbolikus kaput, újra elkapta a lány kezét, és vonszolni kezdte a ház felé. Neki ugyan nem sok kedve volt elsétálni a bizalmatlan eb előtt, de aztán észrevette, hogy a szomszédból egy asszonyság botrányra éhes tekintettel lesi a fejleményeket, így engedett a szelíd erőszaknak. Apró léptekkel haladt el a borotvaéles fogak előtt, és nagy sóhajtással szakadt ki belőle a megkönnyebbülés, amikor a tornácra értek.
Odabenn, a hűvös félhomályban megreccsent egy bútordarab, a kitárt ajtón keresztül borzas öregasszony lopakodott a fényre. Az arcába omló fehér, csapzott tincsek alatt tátott szája hörögve itta a levegő kortyait. A fiú a foltos kötény ráncai közé szorította arcát, két apró karjával támaszt keresve és nyújtva ölelte a megtört derekat.
-- Hol jártál, kisfiam? – kérdezte az öregasszony, reszketeg öröm, félénk neheztelés szivárgott a torkából. Vádlón nézett a lányra a két bozontos szemöldök alól, aki egyre fölöslegesebbnek érezte magát ebben a nagy egymásra találásban.
-- Eltévedt a gyerek, véletlenül találkoztunk – magyarázta akaratlanuk is mentegetőzve, pedig néhány perce még úgy tervezte, alaposan leteremti a gondatlan szülőket.
A fiú hálásan pislogott rá, s ettől az öregasszony is megenyhült egy kicsit.
-- Jöjjön beljebb, ha már így esett – morogta kedvetlenül, s egy törött lábú széket húzott elő az ajtó szögletéből. – A szomszéd lányt kértem meg, hogy hozza el az óvodából, mert délelőtt leestem a lépcsőn, alig bírok a lábamra állni. Az már rég hazakerült, azt mondta, útközben veszítette el Misikét.
Csönd lett, s így Erzsinek módja nyílt arra, hogy körülnézzen. Konyhának használhatták a helységet, mert a sarokban rozsdás tűzhely állt. Az ablak alatt dívány, mellette szekrény, középen asztal, székekkel. Ennyi.
Míg nézelődött, az öregasszony egyik kezével Misire támaszkodva a díványhoz ért, majd nagy nyögéssel a végébe telepedett.
-- Hát a szülei hol vannak? – intett a fiú felé Erzsi, annyi együttérzéssel a hangjában, hogy teljesen lefegyverezte az öregasszony bizalmatlanságát.
-- Elmentek azok Pestre, munkát keresni, már több mint két hónapja. Azóta hírüket sem hallottuk – sütött a félhomályban a panasz az öregasszony szeméből. – Kell a pénz, hiszen látja, hogy élünk. Pedig meglenne itt minden, mert a fiam ügyes ember. Csak hát, amit keres, lefolyik a torkán. Azért is ment vele a menyem, mert egyedül nem hozott volna haza egy fillért sem. Hát így maradtunk itt kettecskén, az unokámmal.
-- Te jó ég! – hasított a lányba a döbbenet. – Egy beteg, majdnem tehetetlen öregasszony, meg egy pöttöm kisgyerek. Ezeket jól egymásra hagyták. Maga sem tudta miért, de ösztönösen magához ölelte a fiút, az pedig az ölébe telepedett, és úgy befészkelte magát, mintha fel sem akarna onnan állni.
Az öregasszony köhögni kezdett. Előbb csak úgy, egyet-egyet, mintha a torkát köszörülné, majd egyre elviselhetetlenebbül, s ahogy a légszomjjal küzdött, kékbe sötétedett a szája. Aztán elcsöndesedett, lehunyt szemmel pihegett, összekuporodva, felhúzott lábbal.
Orvost kellene hívni – szólt a lány ijedten, és egyre nagyobb félelemmel leste a kínlódást.
-- Mondta már a szomszédasszony is, de tudom, hogy rögtön kórházba vinnének. A gyerekkel meg mit csinálok? – rebegte a nénike alig érthetően.
Megint hallgattak, a szoba egyre sötétebb lett.
-- Több gyereke nincs? – próbált valami megoldást találni Erzsi.
-- Van még egy fiam, itt lakik a városban – szivárgott a válasz a másik sarokból. – De arra nincs mit számítani. Mióta főnök lett, szégyell az minket. Amikor tavaly betegen feküdtem és Sándor fiam üzent neki, csak annyi volt a válasza: ápoljon az, akire a házamat írattam. Ő emeletest épített, s ezt a házat sajnálja a testvérétől, ezt a házat… -- kacagott könnyes szemmel.
-- És ha nálam maradna a gyerek? – állt fel a székről a lány hirtelen elhatározással, és olyan erősnek, elszántnak érezte magát, mint talán még soha.
-- Magánál? De hát még a nevét sem tudom – ült fel az ágyon nyögdécselve a mama.
-- A név?.. Az nem fontos. Tessék elhinni, egyáltalán nem fontos. Különben is, míg összecsomagolunk, ráérünk ismerkedni.
Mire beléptek a kapun, már jócskán besötétedett. A fiú még mindig a könnyeit törölgette öklével a szeme sarkából. Nehezen szakadt el a mamától, no meg, az álom is egyre jobban kerülgette. Erzsi letette a kis batyut, amelybe a gyerek néhány holmiját kötötték. Hogy megvigasztalja, felkapcsolta az udvari villanyt és a virágágyáshoz vezette. Elhanyagolt ágyás volt, csak a sárga büdöske illatozott a szélén. A fiú letépett néhányat, a markába szorította.
A vacsorát gyorsan elintézték. A széles heverőn ágyazott meg neki.
-- Aludj szépen. Holnap elmegyünk nagymamához a kórházba. És holnapután is. Lesz időnk bőven, hiszen itt a hétvége, nem kell oviba menned – súgta a fülébe, de a gyerek már aludt is. Aludt, azzal a lassú, ártatlan szuszogással, mellyel csak az igazán tiszta emberek és a gyermekek tudnak aludni.
Megcsókolta a homlokát, megigazgatta a párnáját. Ahogy a takarót az álláig húzta, sárga foltok villanta a lepedőn. Összetört, tenyérbe izzadt büdöskék voltak. Egy marék virág.