2011. január 24., hétfő

A mi boszorkányunk

Mari néni jócskán átlépte a hetedik ikszet, de húsz évet nyugodtan letagadhatott volna. Nemcsak a konyhában sürgött-forgott menyecskésen, kapálásban is alig tudtak vele lépést tartani a fiatalok. Buszra meg vonatra a világ minden kincséért sem ült volna fel, mert szerinte mindkettő az ördög találmánya. Hanem hetente kétszer vállára vette a batyut, gyalog indult a tíz kilométerre lévő város piacára, árulni.
Ezt igencsak nehezen tudta megemészteni az elkényelmesedett közgondolkodás. Egyre gyakrabban rebesgették, hogy valami boszorkányság lehet a dologban.
Történt egyszer, hogy a szomszéd tehene áttévedt a Mari néni kertjébe, és tetemes pusztítást végzett. Ezzel a szomszéddal Mari néni már vagy negyven éve haragban volt, így most minden dühét a szerencsétlen jószágra zúdította, válogatott szidalmak közepette űzte ki a birtokháborítót. Ami még nem is lett volna baj, de néhány nap múlva a tehénnek elapadt a teje, két hétre rá pedig kilehelte a lelkét.
Most már a Jóisten sem mosta le róla, hogy boszorkány. Igaz, hangosan csak szűk körben merték ezt kimondani, mert hat fiúunokája lévén, Mari néni jelentős fizikai erőt képviselt a faluban. Ám tény, hogy egy idő után vele riogatták a rossz gyerekeket, akik most már nagy ívben elkerülték.
Tetézte a bajt, hogy még a gyógynövényekhez is értett. Egy ízben meglesték, amint hajnalban nagy öl dudvával tér haza a közeli temetőkertből, így most már mindenki biztos volt abban, hogy a faluban boszorkány él. Gyermekei és unokái persze védték, visszautasították a súlyos vádat, de ha egyszer a köz fantáziája beindul, akkor nincs megállás.
A bennfentesek tudni vélték, hogy vacsorafőzés ürügyén boszorkánykonyhát üzemeltet, ahol válogatott gezemicékből ártó-, rontó- és bájitalokat állít elő. Egy reménytelenül szerelmes leányzó egyszer meg is kérte, hogy keverjen neki valami főzetet, mellyel visszaszerezheti a szíve választottját. Mari néni erősen feldühödött a nyilvánvaló provokáció hallatán, de haragját egy pillanatra sem mutatta ki.
-- Majd adok én nektek bájitalt! – gondolta magában. Jó adag hashajtó ricinusolajat kevert össze némi kamillateával, azt tanácsolta, hogy minél többet kell belőle egyszerre meginni. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a leányzó ágynak, pontosabban illemhelynek esett. És lőn csoda! A csalfa fiatalember, meghallván, hogy egykori szerelme őmiatta esett betegségbe, visszatért hozzá, sőt, szorgalmasan ápolta.
Szóval a pletyka megállíthatatlanul hömpölygött tovább. Már csak a szűk család nem hitt benne, de később ez is megváltozott.
Mari néni épp a városból tartott hazafelé, amikor legidősebb unokája utolérte.
-- Szálljon be, mama, hazaviszem! – nyitotta ki előzékenyen az autó ajtaját.
-- Dehogy szállok! Hamarabb hazaérek én gyalog, mint te azzal a füstös masinával – felelte önérzetesen, mert nézni sem bírta unokája sportos vezetését.
Az unoka dühösen beletaposott a gázba, aztán a következő kanyarnál az árokban találta magát.
Ettől kezdve a falubeliek félelemmel vegyes büszkeséggel újságolták mindenkinek, nekik saját boszorkányuk van. Mari néni több mint kilencven évig élt. Miután eltemették, a polgármester összehívta a képviselőket.
-- Valamit ki kell találnunk, mert ez nem mehet így tovább – mondta gondterhelten. -- Az utak sárosak, az óvoda düledezik, most meg még a boszorkányunk is itt hagyott minket.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése