A közoktatás csavar(os) kötései

Már megszokhattuk, hogy ahány kormány, annyi közoktatási irányváltás. Nemrég még az abszolút szabadság, sőt szabatosság eszményét hirdették e téren is a vezetőink, most állítólag a teljes körű szabályozottság és vasszigor évei következnek. Félő azonban, hogy ettől ugyan egyes szereplők jobban, mások rosszabbul érzik majd magukat ezen a globális színpadon, ám maga a minőség még aligha javul.

Először ugyanis azt kellene eldönteni, hogy mit akarunk megtanítani, majd pedig azt, hogy kik fogják ezt megtanítani. Több évtizede hátat fordítottam ugyan a pedagóguspályának, ám a szülői oldalról legalább ennyi ideje gyűjtöm tapasztalataimat.

Annak idején a lányaim Nyíregyháza egyik neves általános iskolájában tanultak. „Vidékről” kerültek ide, addig egy gyönyörű parkerdő mellett laktunk, melyet úgy ismertek, mint a tenyerüket, messziről felismerték a sóskaborbolya-bokrot. Nos, nagyobbik lányom, aki harmadikos volt, az új iskolában megírta első felmérőjét környezetismeretből, méghozzá hármasra. El nem tudtam képzelni, hogy olyan tanulók között, akiknek többsége a verebet nem tudja megkülönböztetni a cinkétől, a tölgyfát a fűztől, vajon mért tud ő csak hármasra. Kikértem a felmérőt. Öt kérdésből állt, a legérthetőbb és legegyszerűbb a következő volt: „Hány petét rak a tarajos gőte?” Amit nyilván harmadikban feltétlenül tudni kell.

Ám még mindig munkált a félsz, hogy talán mi maradtunk vissza a fejlődésben, bennünk van a hiba. Megkerestem hát egy kollégámat, aki néhány évvel korábban végezte el az egyetemet biológia szakon, nem is akármilyen eredménnyel. Megkértem, legyen segítségemre néhány szakmai kérdés megválaszolásában, persze, azt nem árultam el, hogy ezek honnan származnak. Nagyon készséges volt, egészen addig, míg elé nem tettem a kérdéseket. Egy darabig törte a fejét, aztán kibökte, hogy neki ezekről fogalma sincs. Nem akarta elhinni, hogy ezt harmadik osztályban tanítják.

Kisebbik lányom, aki akkor volt elsős, egy napon azzal fogadott, hogy technika órán kisétáltak a játszótérre. Felvetésemre, hogy akkor biztosan hintáztak egyet, rosszallóan csóválta a fejét. Nem, nem szórakozni mentek a hintákhoz, hanem tanár néni azokon mutatta meg a különféle csavarkötéseket, és ezt majd fel is fogja kérdezni.

Aztán teltek-múltak az évek. Újabb költözés, újabb iskola. A nyolcadikban már gazdasági földrajzot tanultak. Az ezredfordulón járhattunk. A felmérő egyik legfajsúlyosabb kérdése az volt: „Hányadik helyen állt Anglia 1995-ben a világ cukorrépa-termesztésben?”

Azóta több mint tíz év telet el. Bár iskoláikat sikerrel elvégezték, soha senki nem kérdezte a gyermekeimet sem a tarajos gőte szaporodásáról, sem a csavarkötésekről, sem pedig Anglia cukorrépa-termesztéséről. És azt hiszem, most már nem is fogják.