2011. január 31., hétfő

Az élhetetlen

Erzsike és Gizike, a két szomszédasszony hosszú évekig jóban volt egymással. Nem jártak ugyan gyakran össze, de hangos, haragos szó sohasem esett köztük.
A két család szépen gyarapodott, bár Erzsikééknek valahogy minden könnyebben sikerült. Ő mindig szeretett szépen öltözni, s ezt még akkor is megengedhette magának, amikor nehezebb évek jöttek. S mivel egykor karcsú alakja asszonyosan kigömbölyödött, no meg, a gyerekek is gyorsan nőttek, a szekrények lassan megteltek fölösleges, de még jó állapotban lévő ruhákkal. Néhány darabot ugyan odaajándékoztak a rokonoknak, ám ez lényegesen nem javított a helyzeten: a ruhásszekrényben állandósult a felfordulás.
Aztán, egy januári napon, amikor a viharos szél bőszülten birkózott az éles hópelyhekkel, három kékre fagyott kisfiú tűnt fel a kerítés alatt. Egy szál vékony felöltőben, rongyos nadrágban feszültek neki a fergetegnek, könnyeik az arcukra fagytak. Erzsike behívta és felöltöztette őket. Csillogott a szemük, amikor felvették a meleg nadrágot, a bélelt dzsekit, amit az ő gyerekei már régen kinőttek.
A hír hamar végigszaladt a kisvároson, egy óra múlva újabb rongyosok jöttek, majd megint mások. A ruhák lassan elfogytak. Gizike a meleg szoba ablakából végignézte az egészet. Utána hónapokig nem szólt a szomszédasszonyhoz.
-- Hogy lehet valaki ilyen élhetetlen! – fakadt ki végül, hosszas unszolás után. – Ha olcsón, kilóra eladod a ruhákat, talán még én is megvettem volna. De te inkább odaadtad ezeknek a koszosoknak! Kapnak ezek elég segélyt, csak elissza az apjuk!
Erzsike zavartan mentegetőzött, mondván: erről a gyerek nem tehetnek és nagyon fáztak. Meg sem hallgatta senki.